Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - József Farkas: Íróink a fehérterror idején
és irreális közvetlen stratégiai célkitűzése is bizonyos mértékig hátráltatta, az ugyanis, hogy a szocialista forradalom kiküzdését tartotta közvetlenül megvalósíthatónak Magyarországon. A kommunisták fellépését egy szélesebb politikai szövetség létrehozása érdekében megkönnyíthette volna a demokratikus köztársaság kiküzdésének közvetlen stratégiai célul való kitűzése — miként azt, noha csak később, 1928-ban Lukács György javasolta is — a proletárdiktatúra visszaállításának akkor irreális követelménye helyett. 20 Gábor Andor említett irodalmi publicisztikája ezekben az években mindenesetre azt bizonyította, hogy az ellenforradalmi diktatúra igazi arcát, „természetrajzát" megvilágítani legmélyebben abból a világnézeti és erkölcsi pozícióból lehet, amely a megkínzott magyar munkásosztály, az elnyomott magyar nép ügyét a világproletariátus nemzetközi osztályharca részének tekinti. Lírájában is ezért kapcsolódik ezekben az években a szatirikus, leleplező hangvétel mellé a magyarság és az emberiség féltésének megrázó vallomása, verseiben szinte látomásszerűen idézi fel a középkori állapotba süllyedt ország szörnyűségeit. Költői alapállását egyik, Bécsben — 1923-ban — megjelenő verseskönyvének címe is jelzi: Mert szégyen élni s nem kiáltani. 21 Azok az írások, amelyek a 20-as évek elején külföldön napvilágot láttak és a magyarországi fehérterror, a fasizmus első véres jelentkezését Európában a maga teljes embertelenségében és veszélyességében bemutatták, újra aktualitást nyertek 1945-ben, közvetlenül a felszabadulás után. Köztük Gábor Andor Bécsi levelek címmel idehaza is megjelent kötete. Segítettek ugyanis leszámolni azzal a hamis felfogással, hazug történelemszemlélettel, amely az ellenforradalmi diktatúrának 1944-ben a totális fasizmusba, a nyilaskeresztes rémuralomba torkolló végkifejletét elválasztotta a fehérterrorral indult ellenforradalmi rendszer egészétől. És ezek az írások bizonyos értelemben ma is aktuálisak, mert irodalmi eszközökkel segítenek leleplezni a mindenkori jobboldali, ellenforradalmi rendszerek alaptermészetében rejlő embertelenséget és népelnyomást, és így a történelmi párhuzamok megvilágításával segítségünkre lehetnek azok leküzdésében. Befejezésül és összefoglalásul engedjenek meg még pár mondatot. A húszas évek irodalmának értékelésénél, különösen az egyes írók magatartásának megítélésében, mind ez ideig elsősorban 1919 felől közelítettük meg az adott kérdéskomplexumot, hogy mennyire maradt hű, illetőleg hogyan viszonyult valaki a Tanácsköztársaság alatt vállaltakhoz. Másrészről a kommunista párt húszasévekbeli stratégiai célkitűzésének fényében vizsgáltuk meg az itthon és az emigrációban lezajlott irodalmi vitákat. Mindezek igen fontos szempontok, de talán elérkezett az ideje, hogy a magyar antifasiszta irodalom előzményeként is, tehát szélesebb történelmi folyamatba beágyazva vizsgáljuk a húszas évek elejének irodalmi jelenségeit. Ez természetesen nem helyettesítheti vizsgálódásainknál az előző szempontokat, de innen megközelítve, talán új eredményekhez juthatunk. 20 v. ö.: A magyar forradalmi munkásmozgalom története. 1972. 224. és 262—264. 1. 21 V. ö.: Diószegi András: I. m. 60—69. 1.
