Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - József Farkas: Íróink a fehérterror idején
í JÓZSEF FARKAS ÍRÓINK A FEHÉRTERROR IDEJÉN Engedjék meg, hogy felszólalásomban némileg leszűkítsem a konferencia programjában előzetesen megadott témát, az Íróink a fehérterror idején ugyanis olyan összefoglaló cím, amely túlságosan széles témát ölel fel, s azt egy korszakmonográfia vagy néhány nagyobb tanulmány keretében lehetne csak érdemlegesen megragadni. Most csupán néhány magatartásformát és néhány problémát érintenék, azokat is csak röviden, nem a lezártság, inkább a továbbgondolás igényével. Meg kell mondanom: nemcsak a szocialista irodalom területén. Felszólalásomnak tehát — eltérően a megadottól — inkább a következő cím felelne meg: A magyar antifasiszta irodalom néhány korai példája a húszas évek elején. Mert éppen abból szeretnék kiindulni, hogy míg az antifasiszta irodalom, mint a világirodalom egyik fontos irányzata, a harmincas évek első felében kezdett kialakulni, és megerősödve a Kommunista Internacionálé antifasiszta népfrontpolitikát meghirdető VII. kongresszusa után, egyre erőteljesebb hatást gyakorolt világszerte, a magyar irodalomban — Magyarország sajátos történelme következtében — már a húszas évek legelején létrejött egy olyan típusú tiltakozó és leleplező irodalom, amely fő vonásaiban az évtizeddel később keletkezett antifasiszta irodalom fő jellegzetességeit viselte magán. Más szóval: a fehérterror ellen tiltakozó irodalmunkat joggal tekinthetjük a harmincas években magas erkölcsi szinten megvalósuló, mind tartalmi, mind esztétikai téren jelentős alkotásokat felmutató magyar antifasiszta irodalom egyik előzményének, korai harcostársának. Nemcsak mint korán létrejött érdekes jelenséghez érdemes visszanyúlni ehhez az irodalomhoz, vizsgálata az irodalomtörténész számára néhány máig aktuális tanulsággal szolgálhat. Mint ismeretes, a Tanácsköztársaság leverését követően, 1919 őszén Magyarországon hatalomra került ellenforradalmi diktatúra a korabeli Európa legreakciósabb társadalmi berendezkedését valósította meg. Nemcsak a bosszúra éhes tiszti különítmények 1919 őszén és 1920-ban teremtett véres rémuralmára utalnék itt, hanem az akkori hivatalos kormányszervek módszereire és brutalitására is. Noha ebben az időszakban Magyarországon még nem ismerték a fasizmus elnevezést, az ellenforradalmi diktatúra módszereiben a fasiszta módszerek érvényesültek: a kommunisták véres és kegyetlen üldözése, a munkásmozgalom erőszakos felszámolására való törekvés, szocializmusellenesség, minden haladó gondolat és a demokratikus intézmények elutasítása jellemezte; áthatotta a militarizmus, a szélsőséges sovinizmus és a fajelmélet alapján álló antiszemitizmus. 1 IV. ö.: Berend T. Iván—Ránki György: Az ellenforradalmi rendszer uralomra jutása és berendezkedése (1919. augusztus—1924). Magyarország története. 1964. II. k. 363—386. 1.
