Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers
verseskötetének elkobzása, a fenyegető börtön, s talán még ennél is jobban az a Táj, változással megírásakor (1933 márciusában^ agresszívabbá vált parancsuralmi világ megnyilatkozásai. De azt a Radnótit is aki a verseskötete elkobzása után nem sokkal (és nem 1933-ban. amint ezt a közkézen forgó kötetek jelzik) megszületett Zápor-ban, ,,botját szorítgatva'* lesi a lezúduló víztömeget, hogy egy ősrégi babona jegyében verje el. Vagy azt, aki egy évvel később, 1932 derűsebb nyarán pedig már inkább játékos iróniával, mint szorongással szemléli a lezúduló víztömeget. Az ismét gondterhes napokban megszületett Táj, változással előbb idézett első strófájában nem találunk ilyen játékos iróniát, képei azonban már a közelgő kiderülésről, a természetnek a zápor felett aratott győzelméről beszélnek. És a költő győzelméről is, arról, hogy fölé emelkedett annak a nyomott lelkiállapotnak, amit a zápor jelenségébe summázott bele. A táj és a kedélyállapot felderülése azonban, ha ugyan szabad a versben megjelenített időt az óramutató járásával mérnünk, hamarosan újra elkomorul. De amíg az első két strófa lassan éledő természet táj ábrázolásnak is realisztikus jellegű (a zápor után valóban derűsebbé lesz a természet), a két utolsó már az 1933-as Radnóti gondterhelt lelkiállapotát vetíti rá a tájra. A két utolsó sor azután pontosan meg is jelöli elkomorodása okát, hiszen szinte felesleges kimondanunk, hogy a csendőrök képe itt (a régi retorikák nyelvén szólva) a pars pro toto szerepét tölti be, azaz nem csak egy járőrrel való véletlen találkozásról beszél. A csendőrök alakja szimbolikus természetű és 1933 tavaszának nehezedő politikai atmoszféráját fejezi ki. És amikor ezt teszi, nem szakad el ugyan a ,,külső", a látható, vizuálisan megragadható valóságtól, az előttünk levő vers esetében a természettől. Érdeklődésének középpontjában mégsem egy természetélmény, hanem egy mélyebb valóság kifejezésének igénye áll. Azok az „emberszabású", antropomorfizált képek, amelyekre az előbbiekben már részletesen kitekintettünk, ugyanis már az első strófától kezdve sejtetik, hogy nem egy tájkép, hanem egy lelkiállapot rajzát kapjuk. Mégpedig egy, a tudattalan és a tudatos határán elhelyezkedő, inkább látomásszerűen, mint intellektuálisan felszínre hozott lelkiállapotét, amelynek a szemünk előtt kibontakozó fázisai arról vallanak, hogy az ekkoriban alapjában véve derűs és egykönnyen a pillanatnyi bajok fölé emelkedő Radnóti (a zápor után máris kiderült az ég!) kedélyvilágát a megnehezedett történelmi szituációban gyökerező szorongások fenyegetik. Ezeknek a mélyen, a szubjektumban gyökerező szorongásoknak egy táj-lelkiállapot formájában történt kivetítése mégsem partikuláris természetű: a maga költőmódján, azaz a lírai kifejezés eszközeivel járul hozzá a parancsuralmi törekvések által kiváltott lidércnyomás tudatosításához. Többek között épp a vers befejező soraiban közölt értelmezéssel, a táj elkomorodása okainak megmutatásával különbözik az expresszionista líra táj-lelkiállopataitól. Ezekben ugyanis rendszerint a társadalmi valóságtól elszakadt s így érthetetlen lidércnyomásokról esik szó. Radnóti viszont pontosan meg tudja nevezni a rá nehezedő nyomás okát. Sokáig időztünk el ennél a versnél, de talán mégsem feleslegesen: egyike azoknak, amely az 1933—34. esztendő verseit magában foglaló kötet, az Újhold Radnótijának és különösen a benne található idillszerű versek megközelítéséhez is hozzásegítenek. Ezek a versek ugyanis, különösen ha az egész kötet összefüggésében vizsgáljuk őket, a Táj, változással első strófáinak boldog közjátékához hasonlóan illeszkednek be a többi közé, vagyis csak rövid, szusszanásnyi pihenőket adnak a világ ránehezedő gondjai között.
