Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Kabdebó Lóránt: A hangtár szerepe az irodalmi muzeológiában
A műfelolvasás és -értelmezés sajátos formája a nálunk az utóbbi évtizedekben igen népszerű író—olvasó találkozó. A korábbi kötetlenebb formájú, ötletszerűen megrendezett műsorokat mindinkább három típus váltja fel. Az egyik esetében a szerző szinte csak szimbolikusan van jelen: egy adott, előre megrendezett-elkészített műsorban felolvas — betétként — egy-két verset vagy novellát, illetőleg pár szóban köszönti hallgatóit. A másik két típus ellenben irodalomtörténeti-kultúrszociológiai jelentőségű, s lehetőség szerint megörökítendő. Egyik formája nyilvános interjú: előre elkészített és megbeszélt kérdésekre válaszol a szerző. Ennek példájaként említhetjük az Egyetemi Színpad állandó sorozatát, ahol írótársak vezetik az ilyen beszélgetéseket, valamint a XIV. kerületi Kassák Művelődési Házat, amelyben már második éve, éppen a PIM hangtárának fiatal munkatársai, illetve azok baráti, kollegiális köréhez tartozó irodalomtörténészek segítségével látnak vendégül néhányat legjelentősebb íróink-költőink közül (pl.: Juhász Ferenc, Sánta Ferenc, Pilinszky János, Weöres Sándor stb.). A másik formája pedig a szűkebb körű, szakmai közönség előtt megtartott vitaest, amelyen egy-egy író-költő találkozik olvasóival. Az ELTE bölcsészkari KISZ-szervezete az Eötvös Klubban, valamint az Eötvös Kollégium szintén rendszeres terv szerint hív meg ilyen jellegű beszélgetésekre írókat (pl.: Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Ratkó József, Mocsár Gábor stb.). A közvetlenül adódó írói szereplések mellett szervezetté kell tennünk az irodalomtörténeti emlékezéseket. A hagyományos irodalomtörténészi emlékezésgyűjtés, az elbeszélgetés, a jegyzetben megadott „X. Y. közlése" mindig is vitákra, félreértésekre adhatott alkalmat. Az emlékezések hangrögzítéses felvétele egyértelművé, bármikor ellenőrizhetővé teszi a kérdéses adatokat. (És ez esetben ismét hangsúlyoznom kell a tudományos kutatómunka kapcsolatát a közvetlen népművelési feladatok megoldásával: a ma begyűjtött emlékezések nemcsak az irodalomtörténészek munkáját segítik, de a holnapi kiállítások szerves alapját is képezik.) Ez utóbbi feladat azután az irodalmi hangarchiválás műhely jellegére is felhívja a figyelmet. Míg az írói-költői mű-felolvasás, vagy író—olvasó találkozók felvétele egy-két munkatársból álló kollektívát tételez fel, az utóbbi funkcióját csak a tudományos munka megszervezésével láthatja el megfelelő színvonalon a hangtár. Csak dilettáns elképzelés lehet (vagy kezdeti szükségmegoldás), hogy egyegy munkatárs, lexikon, kézikönyv, vagy egy-két mű ismeretében meglátogat egy írót, vagy emlékező ismerősét, és felvételt készít vele. így lehet egy-egy műsor számára riportot készíteni, de kevésbé éppen a meglévő segédkönyveket kiegészítő, azokon lényegesen túlmenő irodalomtörténeti értékű adatgyűjtő emlékezést elérni. Ez a megközelítés magát az emlékezőt is felszínesebb nyilatkozatok, általánosabb kinyilatkoztatások felé csábítja. Ezeket az emlékezéseket nem a hangtár munkatársainak kell elvégezniök. Hiszen majd minden írónknak megvan a maga „szakértője". íróink mellett, segítségükkel felnőttek azok az irodalomtörténész tanítványok, akik leginkább tudják tárgyszerűen irányítani ezeket a beszélgetéseket. Régebbi korok írói vagy korábban elhalt alkotóink esetében pedig azokkal az irodalomtörténészekkel kell megkeresnünk a kapcsolatot, akik a pontos emlékek után kutatnak. Az ő számukra is nagy segítséget jelent a hangrögzítés technikája, a múzeum pedig pontos, megbízható, irodalomtörténetileg értékes emlékezésekkel gyarapodhat ezáltal.
