Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Kabdebó Lóránt: A hangtár szerepe az irodalmi muzeológiában
vállalkozása úttörő jelentőségű, aki oktatási célokra mai költőink által felolvasott versek egész gyűjteményét kérte múzeumunktól. A fent említett lehetőségek maguktól kínálkoznak, jelenlegi adottságainkkal bármikor megvalósíthatók, illetőleg meg is valósultak. Az archívhangot közvetlenül is applikálhatjuk a kiállítás szövegébe. Egyegy jelentősebb vers esetében például a kiállított kézirat mellett gombnyomásra megszólalhatna maga a vers, szerzője előadásában. Vagy hasonlóképpen egyegy kép mellett a jelenet valamelyik szereplőjének rövid emlékezése számolhatna be az érdeklődőknek a képen rögzített pillanat történetéről, jelentőségéről. Ezen az úton meg lehetne teremteni kiállításaink audiovizuális harmóniáját. És még egyet! A kiállítások természetes adottságaiknál fogva elsődlegesen csak dokumentatív jellegűek. A kísérőszövegek is csak a legvázlatosabb értékelést biztosíthatják. Ezért is volt szükséges például a Nyugat-kiállítás és emlékezésgyűjtemény kiegészítéseként megszerveznünk az értékelést biztosító tudományos konferenciát. A kiállításokba beépített emlékezések, magyarázatok tehát nemcsak a formai teljességet szolgálhatnák, de a nemegyszer számonkért tartalmi hiányosságok felszámolásában is jelentős előrelépést jelenthetnének. A hangok archiválása az irodalomtudománynak is jelentős, új segédtudományát teremtheti meg — és ez már részben eltér a hagyományos műsorkészítő, népművelő jellegtől. A költői művek elemzése az írott szöveg különböző mélységéiig hatol. Mihelyt azonban a költői nyelv hangtanát igyekszünk vizsgálat tárgyává tenni, az empirikus kísérletek elengedhetetlenné válnak. A szövegeket tökéletes kiejtésű, irodalomban is jártas versmondókkal kell „hangosítani", életrekelteni, hogy ezeket a vizsgálatokat lefolytathassuk. Ilyen felvételek alapján dolgozott Fónagy Iván is e területen máig alapvető tanulmányában. Mennyivel izgalmasabbá válhatna az ilyen jellegű vizsgálat, ha a verset a szerzők versmondásában vizsgálhatnánk. De túl a közvetlen hangtani és az azzal összefüggő esztétikai és pszichológiai problémákon, a vers ritmikai, sőt. értelmezési megoldásaiban is perdöntő segítséget adhat esetenként a szerzői előadás. Jelenleg ezek a felvételek igen csekély számban állnak rendelkezésünkre, így a felvételek alkalmazása is inkább hangulati-dekoratív eleme egy-egy tudományos feldolgozásnak, mint volt például az 1968. októberi verselemző konferencián az Irodalomtudományi Intézetben, ahol egy Babits- és egy Kassákvers (Ösz és tavasz között, A ló meghal, a madarak kirepülnek) sokoldalú elemzése előtt egy-egy másik fennmaradt Babits-, illetőleg Kassák-verset hallhattunk a szerzők mondásában. És ezzel, már ezen a területen, a mű-előadás kérdésében is, eltér a rádió és az irodalmi hangarchiválás feladata, gyűjtőköre. A rádió a szerzői versolvasást kuriózumként, dokumentatív és dekoratív elemként alkalmazza, ennek megfelelően elenyésző számban vesz fel ilyen jellegű műsorokat. Az irodalmi muzeológiának ugyanakkor minél teljesebb gyűjteményre kell törekednie. Egyrészt mind nagyobb egyedi versválasztékot kell előkészítenie a jövő kutatói számára, másrészt akár egyes ciklusok, sőt kötetek felvételével a gépi feldolgozás, különböző elemző statisztikák készítéséhez megfelelő alapot kell teremtenie. Éppen ezért nem tartom kizártnak jelentősebb költőink esetében szinte az összes művek hangszalagon való rögzítését sem. Épp ezért ki kell építenünk a
