Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
Illés László: Gyűjtemény — tudományos munka — közművelődés
ség mivolta és korszerű hivatása mögé. Az irodalmi múzeum, fiatal intézmény lévén, lényegében önmaga elvi-elméleti konstituálása és konszolidálása fázisában találkozott ezekkel a kérdésekkel, amelyek kiterjednek a gyűjteményezés, a tudományos feldolgozás, a közművelődési hasznosítás egész területére, ez utóbbi szektorban különösen a kiállítási kérdéskörre, tekintve, hogy valamennyi más múzeummal szemben az irodalmi múzeum nem a műtárgyat mutatja be (mivel az irodalmi mű egzisztenciálisan szellemi produktum), hanem áttételek segítségével kísérli meg láttatni azt, ami láthatatlan. Irodalmi múzeumok persze régebben is léteztek, ezek egy-egy író szülővagy lakóházában létesültek emlékhelyek, ún. memoriális múzeumok formájában. Ma is jeles szerepet töltenek be és tulajdonképpen jellegzetes típusát képezik az irodalmi múzeumi létesítményeknek. Amikor azonban irodalmi muzeológiáról beszélünk, olyan tevékenységre gondolunk, amely az országos hatáskörű, központi irodalmi múzeumokban összpontosul, és kiterjed a szakma egész problémakörére. A weimari múzeumi intézményhálózat ilyen minőségben jött létre 1954-ben, noha részlegei évtizedek óta léteztek; 1953-ban alakult a Prága-Strahovi Irodalmi Múzeum, ugyanezen évben a varsói Mickiewicz-múzeum, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és több más intézmény. (Kivételek ez alól a szovjet központi irodalmi múzeumok, amelyek a forradalom utáni második évtizedben alakultak.) Ily típusú központi irodalmi múzeumok a nyugati világban lényegében nincsenek, vagy szerepüket részlegesen egy-egy nagykönyvtár látja el, mint pl. a párizsi Bibliothèque Nationale. Az ötvenes évek elején alakult szocialista irodalmi múzeumok beleilleszkedtek az akkoriban kibontakozott kulturális forradalom intézményrendszerébe. A Petőfi Irodalmi Múzeum szempontjából ez nem volt olyan egyszerű feladat, amilyennek első pillanatra látszik. Egy életképesen működő intézménynek a társadalmi tudományos-kulturális közegben valóságos hivatásának kell lennie, különben nem tud szervesülni a felépítményi szféra egészében, vagy pedig a jelentékenység szintje alatt létezik. A problémát itt az okozza, hogy a történeti genezis felől tekintve, az irodalmi múzeum jellegzetesen interinstitucionális képződmény, vagyis olyan funkciókat egyesít magában, amelyeket más kulturális intézmények hagyományosan már elláttak, sőt párhuzamos tevékenységgel ma is ellátnak. Az összes nemzeti könyvtárak a legtöbb esetben könyvmúzeumok is (amivé múzeumunk könyvtára még nem vált); a nagykönyvtárak és archívumok az írói kéziratok gyűjtőhelyei is egyúttal, a művészeti vagy történeti múzeumok az irodalomra vonatkozó képzőművészeti anyag gyűjteményezésével is foglalkoznak, ugyancsak a könyvtárak kiállításokat rendeztek. Az emlékmúzeumok megőrizték az írói relikviákat is, s a technikai fejlődés újabb vívmányai, a hang- és filmfelvételek a rádiónál, a televíziónál és a különböző stúdiókban gyűltek fel. Ilyen körülmények között a központi irodalmi múzeumok létesítése ott volt igazán eredményes, ahol átgondolták az intézményalapításból származó konzekvenciákat, megfelelő nagy értékű gyűjteményekre alapozták létüket, megfelelő gyűjteményezési hatókört biztosítottak az új típusú múzeumnak, mint önálló hivatású intézménynek. A weimari Nemzeti Kutató és Emlékhelyek egyesítik a német klasszikus irodalom összes számottevő alkotója teljes hagyatékát, s gyűjteményezési hatáskörül átfogja 1750-től 1850-ig terjedően egy század egész német irodalmát. A prága-strahovi múzeum alakulásakor átvette a Nemzeti Múzeum teljes írói kéziratgyűjteményét, és azóta is úgy szerepel megnevezésében is, mint a cseh
