Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Művészeti tár - B. Kiss Éva: Művészeti tár a Petőfi Irodalmi Múzeumban
KIÁLLÍTÁSI PLAKÁT v (UITZ BÉLA „LUDDITÁK-ESKÜ" C. KOMPOZÍCIÓJA FELHASZNÁLÁSÁVAL) r hattak, az utóbbi évek modernebb szellemű kiállításrendezési gyakorlata az elavult szemlélet változását igazolja. Nem véletlenül vezette be a Nyugat-kiállítást Tihanyi Lajos és Rippl-Rónai József íróportréinak galériája. Tihanyi festészete — Bölöni szavaival — éppúgy részese volt a századelő művészeti mozgalmainak, mint az általa lerajzolt, lefestett írók munkássága. Hasonlóan gondolkodunk Rippl-Rónai művészetéről is. Amennyiben az író képét a vizualitás eszközeivel kívánjuk bemutatni, nem mondhatunk le erről az igényességről. Sajnos tény, hogy nem minden esetben áll rendelkezésünkre ilyen nívójú kvalitásos portré. Ilyenkor be kell érnünk a csupán dokumentumértékű fotóval, vagy nem portréigényű műalkotással. De azt sem szabad elfelednünk, hogy az életmű bemutatása elképzelhető az író arcképének bemutatása nélkül is. Grafikai gyűjtemény Összetétele sokrétűbb, mint a festménygyűjteményé. Szintén sok arcképet — rajzokat, metszeteket —• tartalmaz, melyeknek gyűjtésével kapcsolatosan ugyanazokat az elveket kell érvényesítenünk, mint a festett portrék esetében. Sok az írói emlékhelyekről — szülőhelyről, halálhelyről, városról, lakhelyről — készült rajz vagy metszet. A grafikai gyűjtemény legjelentékenyebb részét az irodalmi művekhez készült illusztrációk képezik. Gyűjtésükkel, megítélésükkel kapcsolatban szintén sokféle szempontot mérlegelhetünk. Az irodalmi muzeológia általánosan kialakult gyakorlata értelmében még óvatosabban kell bánni velük, mint az írók arcképeivel. Ez az óvatosság azért alakult ki, mert a grafikus, a képzőművész, az irodalmi muzeológia konzervatívabb képviselői szerint nem fordul minden esetben kellő alázattal az író világához. Ebben a felfogásban is a túlhajtott értelmű irodalomcentrikusság követelménye érvényesül, mely mindent az irodalomnak alárendelve akar bemutatni, s ezzel teljesen torzítva ábrázolja annak fejlődését, figyelmen kívül hagyva azt a tételt, hogy a művészet fejlődésének útja csak művészi alkotásokkal szemléltethető. Irodalmi illusztráción sem puszta „ábrázolást", az írott szöveg szolgai követését kell értenünk. Az illusztráció minőségének mércéje ugyanaz, mint bármely képzőművészeti alkotásé — nevezetesen az, hogy az író által sugallt gondolatot — csak úgy, mint pl. a festő saját gondolatát, milyen mértékben tudja a művész vizuálisan megjeleníteni. Azt is mondhatnánk, hogy a költői gondolat más nyelvre való lefordítását várjuk az irodalmi illusztrációtól. Az illusztrációt készítő művész alkotói fantáziáját nem kötheti gúzsba az írói mondanivaló, mert akkor azonnal alárendeltté válik, s ezzel értéke kisebbedik, ha ugyan el nem vész. Az „abszolút képábrázolás" elvének az illusztrátor munkájában is érvényesülnie kell. Lándor Tivadar írja az illusztráció elméleti problémáival foglalkozó tanulmányában: „Amely . . . illusztrátor a szöveghez való ragaszkodás kedvéért a maga ábrázoló feladatát alárendeli a szöveg irányadásának, az idegen elemet és elvet visz be a maga formai munkájába, amelyben a súly nem a képiségben, hanem a gondolaton lesz. így támadnak azok a képzőművészeti alkotások, amelyekben a festői feladat a gondolat mennél érthetőbb kifejezése érdekében többé-kevésbé el van ejtve... az igazi, az eszményi illusztráció olyan alkotás, amely akár mint szövegmelléklet, akár mint önálló kép, teljes művészi értékű marad."
