Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Martinkó András: A kézirat információi a tudományos kutatás számára

Persze egyszerűbb esetekben a most tárgyalt szféra más módon is szolgáltathat kronológiai információkat. így például az írásformával, mely még festett, rajzolt formájában is jellemző egy-egy korra, kultúrára, nemzeti közösségre, és jellemző főleg az idő függvényében való változásaiban. Egy textológusnak nem kell föltétlenül szakképzett paleográfusnak lennie, hogy első tekintetre is megállapíthassa: ez XV., XVII., vagy XIX. századi kézirat. Valamit még, mielőtt a következő szférába lépnénk. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy az anyagi, fizikai szféra információi korlátozott értékűek, ha a mű koráról, hitelességéről van szó. Az Igor-ének, Osszián, Thaly Kálmán kuruckori versközlései, a folklór kronológiai hitelességét elsősorban belső (nyelvi, művészi, tartalmi stb.) érvekkel kell és lehet alátámasztani, hiszen egy későbbi lejegyzés a keletkezés kronológiáját nem kérdőjelezheti meg. Az európai ókor egész irodalmi kincse majdnem teljesen későbbi másolatokban maradt fenn, de még a középkorból is elenyészően csekély az eredeti szépirodalmi kéziratok száma. 2. A második információtartomány, mint mondottam, a grafológiai, grafopszichológiai — a személyiség függvényében. A grafológia ma már nem számít sem sarlatánságnak, sem irracionalitásnak, ahogy a grafopszichológia (vagy pszichografológia) sem tartozik a metapszichológia területére. Igaz — mondottam —, hogy a kézirat információs kódja nem kollektív érvényű: ide már különleges adottságok, képességek kellenek, a műszerek itt már vajmi keveset segítenek, legfeljebb egy nagyító szükségeltetik. A textológusnak azonban nem árt, ha van benne némi, átlagon felüli grafológiai érzék. Ami információkat a kézirat e szférában nyújthat, azok egyik (a könnyebbik) része még sok tekintetben az előző szférához tartozik. Az autográfia kérdéséről van szó. Az ide vonatkozó információkat némi érzékkel és sok gyakorlattal viszonylag könnyű dekódolni, s elsősorban azt megállapítani: autográf-e a kézirat vagy sem. (A rendkívül ügyes íráshamisítókról most ne beszéljünk.) Sokkal fontosabb itt ,,az írás maga az ember" tételének érvényesítése. E vonatkozásban ma már bármely korból származó egyetlen aláírásból lehet tudományos értékű információt leszűrni, még inkább persze nagyszámú, nagy mennyiségű írásos anyag birtokában lehet az író jellemére, alkatára, biológiai determinizmusaira, továbbá alkotásmódjára — ami nem azonos a kiagyalt „alkotó módszer"-rel —, bár ez utóbbiak már átvezetnek a 3. információtartományba. De egyelőre itt — a személyiség függvényében — maradva, úgy gondolom, az irodalomtudomány, az irodalomtörténet számára nem lehet közömbös tényező, hogy egy íróművész alkatilag, a biológia, egyéni pszichológia terén milyen karaktertípusba tartozik, hiszen a mű megértéséhez — szakmai szinten! — nem mellékes ez az információ. Hangsúlyozom: szakmai szinten, mert a gyakorlati író—mű—olvasó (hallgató, néző) kommunikációban mindez meglehetősen irreleváns. A szakmai szintű kutatás számára viszont a grafopszichológia rá tud mutatni például olyan körülményre, hogy az írásmű művészi realizációja és az írói jellem, alkat, vérmérséklet, képzeletforma stb. harmóniában vannak-e, hogy az írásmű esetleges biológiai, karakterológiai, érzelmi vagy intellektuális jellege közvetlenül vagy közvetve determinált-e, milyen mértékű a transzformációs és közvetítő mechanizmus szerepe, s ha a grafopszichológiai következtetések és a műrealizáció közt nagy ellentmondás van: ez utánzásnak, utánérzésnek, eltanulásnak tudható-e be, vagy inkább önkínzó, szenvedéses, formai, műfaji és funkcionális jegyelemről van-e szó.