Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Czére Béla: Az irodalmi kiállítások esztétikai problémái
ben kell gondolkodnia. Eddig ugyanis a rendező filológiailag-muzeológiailag megkomponálta a kiállítást, a forgatókönyvet megvizsgálta a technikai kivitelezhetőség szempontjából, és ahová esetleg valamilyen önálló művészi megoldást képzelt — festményt vagy grafikát —, ott a teret nyitva hagyta, gyakorlatilag teljesen átengedte a kivitelező művészeknek. Mondhatnánk azt is, hogy a rendező dolga bizonyos elképzelések felvázolása és az általa gyűjtött anyagok térbeli elhelyezése, a művészi megoldások kivitelezése nyilvánvalóan a képzőművészekre tartozik. Véleményem szerint azonban nem ilyen egyszerű ez a probléma. A rendező önálló művészi munkája éppen abban rejlik, hogy ő hangolja össze az egész kiállítást; a képzőművészek grafikája, festménye a térben akár külön, önálló műként helyezkedik el, akár része egy nagyobb kompozíciónak, mindenképpen a legnagyobb művészi erővel van a teremben jelen, kisugárzik az egészre, de éppen arról van szó, hogy ne csak önálló művészi értékénél fogva sugározzon ki a teremre, hanem illeszkedjék bele az egész anyag gondolatiságába, stílusába. Vagyis a rendezőnek kell az egész anyag fölött uralkodnia, nem szabad megelégednie az anyagban való ,,lyukak" hagyásával, amit aztán a képzőművész tetszése szerint kitölt. Elképzelhető, hogy bizonyos szakkérdésekben — a terem színezése, a felületek díszítőelemei, anyaga, az installáció megszerkesztése — a kivitelező művészeké legyen a kezdeményező szerep, persze akkor is a rendező előzetes tájékoztatása és az eredményt mérlegelő döntése alapján. Semmiképpen sem képzelhető el azonban az, hogy a rendező bizonyos falfelületeket „nyitva hagyjon", éppen csak közölje a grafikussal, hogy itt az írónak milyen művét akarja exponáltatni, és a többit a kivitelezőre bízva. A színházi rendező és a díszlettervező művész kapcsolatához hasonlítanám a kiállításrendező és a kivitelező művész munkáját; a rendező instrukciója alapján a díszlettervező elkészíti a díszletet, a rendező azonban nyilvánvalóan csak olyan megoldást fogadhat el, amely adekvát a dráma világával. És nemcsak arról van szó, hogy a felépülő díszlet látványában szimbolikusan sűrűsödnie kell a dráma lényegének; a díszlet sohasem csak statikus látványt, keretet jelez — még a naturalista díszlet sem —, egy olyan teret is jelent egyben, amelyben a drámának élnie kell, amely sajátos anyagszerűségével kibontakoztatja az egyes jeleneteket, eszmeileg szerves részévé válik a drámának. Ugyanígy szól bele a kivitelező művész munkája a kiállítás egészébe, mert ha egy alkotás elkészül, nemcsak az tevődik mérlegre, hogy az önmagában véve jó-e vagy nem jó, hanem az is, hogy mennyire épül bele gondolatilag-stilárisan a terem együttes képébe. Épp ezért több síkon is jelentkezik a rendező és a kivitelező művész kapcsolatának problémája; a továbbiakban ezeket a síkokat próbálom érinteni. Nem egyszerű, de mégis viszonylag könnyen meghatározható ez a kapcsolat abban az esetben, amikor a rendező a térben önállóan elhelyezkedő művet, festményt, grafikát rendel a képzőművésztől. (Természetszerűleg más téma, ezért nem is térhetek itt ki arra az esetre, amikor már ismert képzőművészeti alkotásokról van szó; ilyenkor lényegesen könnyebb a rendező dolga, ő választja ki az anyagot, és tetszés szerint helyezi el a térben.) Probléma itt is jelentkezik, még kiváló értékű művel kapcsolatban is. Számos kiállítás mutatta már, hogy sikerült művek — amelyek nagyszerű darabját alkothatták volna egy képzőművészeti jellegű irodalmi illusztrációs kiállításnak —, az irodalmi kiállításon nem illeszkednek bele a terem stílusába, vagy túlságosan szélsőséges asszociációs pályán mozognak, inkább az író művétől megihletett festő saját világát tükrözik. Éppen ezért nagyon szükséges, hogy a rendező előre egyeztesse elképzeléseit a képzőművésszel, lássa a készülő mű vázlatát, és ami legalább
