Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
Illés László: Gyűjtemény — tudományos munka — közművelődés
A múzeum alapjellegzetességéhez tartozó irodalomtudományon túl figyelembe veendő esetünkben pl. a pedagógia, a pszichológia, a szociológia, a művelődéstörténet stb. Magas szintű ismeretük és korszerű alkalmazásuk nélkül elszürkül és rutinszerűvé válik a kiállítási tevékenység, a népművelési munka, egyáltalán a múzeum közönségkapcsolatainak számos változata. Az irodalmi muzeológia több tudományág komplex módon alkalmazott változataként létezik tehát, elsajátítása és alkotó felhasználásának képessége minősíti az irodalmi muzeológus munkájának eredményét. Muzeológiai munkánk színvonala növelésének egyik leglényegesebb övezete ez. Megköveteli az állandó önművelést, a tájékozódást, a szakirodalom tanulmányozását. E téren, azt hiszem, általánosan elégedetlenek lehetünk önmagunkkal. Muzeológiánk szakirodalmi ellátottsága csekély, információs szolgálatunk hézagos és lassú. A szakma nemzetközileg vezető folyóiratai közül alig néhány, s ezek is töredékesen vannak meg könyvtárainkban, a muzeológia szakirodalmának nincs központi könyvtára. Ritka az olyan muzeológus, aki rendszeresen olvassa a szorosabb, szakmáját érintő külföldi folyóiratokat, kiadványokat, amennyiben ezeket egyáltalán megtalálhatná. E téren a szovjet, NDK- és csehszlovák muzeológiai irodalomtól is le vagyunk maradva, nem is szólva az olyan, hasonlíthatatlanul gazdag muzeológiai szakirodalmi gyűjteményről, mint a Centre de Documentation Muséographique UNESCO—ICOM Párizsban. Különösen áll ez az irodalmi muzeológiára, mint alkalmazott tudományra. Ezért figyelünk fel kevéssé arra, hogy a kiállítási technika területén milyen változások mennek végbe, s a technikai forradalom adta elemi lehetőség, az audio-vizuális eszközök bevezetése, a szuggesztív látványt teremtő s evokatív hatást keltő megjelenítés eszközeinek alkalmazása alig érintett meg bennünket. Persze ezekre is higgadtan kell tekintenünk. Húsz év során számos, kitűnően sikerült kiállításról adhatunk számot. Ha elemezzük a siker okát, visszajutunk kiindulási pontunkhoz: a gyűjteményekhez. Elemi törvénye a muzeológiai kiállításnak: az eredeti, muzeális értékű tárgy kell legyen a főszereplő; ehhez képest, minden más, még oly attraktív installáció, másolati vagy fotóanyag, egyéb kellék a háttérbe kell szoruljon. Eredeti muzeális értékű műtárgyak, az irodalmi kiállítás esetén elsősorban kéziratos, könyvészeti és képzőművészeti tárgyak nélkül, nincs igazi múzeumi kiállítás. Ezért aggasztó, hogy a múzeumi kiállításokat időnként elönteni látszik a nem muzeális fotóáradat és szövegközlés. Ezek lehetnek a kereskedelmi reklám bevált megoldásai, de alkalmatlanok arra, hogy egy egyszeri attraktív alkalmon túlmenően elérjék céljukat: azt, hogy tartós ismereteket közöljenek a művészi-esztétikai élmény teremtése útján. Az irodalmi kiállítások nagy tradíciójú helyein (utalok itt most csupán az ún. weimari iskolára, vagy a Bibliothèque Nationale stílusára), azt tapasztaljuk, hogy szinte felmérhetetlenül gazdag irodalmi és művészeti tárgyi anyagból történik a válogatás tudományos felkészültséggel és kísérő publikációkkal, amelyekhez képest a mi kiállítási teljesítményünk — legyünk önkritikusak — gyakran az improvizáltság benyomását kelti. Mindez egyúttal arra int bennünket, hogy e fontos közművelődési feladatunk színvonalának növelése érdekében ismét és ismét hangsúlyozzuk: a múzeum gyűjteményeinek gyorsított ütemű növelésére van szükség, mert csak ezen alapulhat, ebből táplálkozhat igazán kiállítási tevékenységünk. Nem valamely öncélú fejlesztésről van szó, hanem természetes és szervesen kialakított gyűjtőkörről; arról, hogy az országos hatáskörű irodalmi múzeum a huszadik századi magyar irodalmi emlékanyag egyik jelentékeny múzeumi
