Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Baróti Dezső: Irodalom a tér dimenzióiban
Az írásbeliség azonban, bármennyire is az irodalom legtermészetesebb és legáltalánosabb megjelenési formáját jelenti, kiállításainknak csak az egyik, paradox módon nem egy vonatkozásban problematikusnak tartott és sokat vitatott anyagát képviseli. Pedig bőségesen vannak pusztán vagy legalábbis jórészt írásbeli anyagot bemutató kiállítások, ilyenek pl. a könyvtárak tematikus kiállításai, vagy azok, amelyek a könyvkereskedelem reklámcéljait szolgálják, nemegyszer egy olyan nemzetközi könyvvásár keretében, mint a nagy érdeklődést kiváltó frankfurti vagy bolognai vásárok. Az irodalmi kiállítások egy másik, sajátos anyagát a más összefüggésben már említett kisebb vagy nagyobb emléktárgyak képezik. Hozzátartoznak továbbá az írót ábrázoló képek, amelyeket két nagy csoportra, nevezetesen a képzőművészeti alkotásokra (festmények, rajzok, szobrok és egyéb plasztikai alkotások) és a fényképekre, vélük együtt a szintén fotografikus úton előállított filmekre oszthatunk fel. Az emléktárgyak, a különböző képi ábrázolások — sőt tulajdonképp az autográf kézirat is — valamiképp mindig az író személyes jelenlétének emlékét őrzik, s ezért a kiállítások anyagán belül egy jól elhatárolható, s legalábbis az író személyéhez viszonyítva, szubjektív csoportot képviselnek. A másik csoportba az írói pályát meghatározó objektív tényezők, a társadalmi, politikai, ideológiai vagy akár érzelemtörténeti gyökerek és összefüggések megmutatására alkalmas kiállítási anyagot sorolhatjuk be. Ide vesszük, bár az előző csoporttal is érintkezik, az író földrajzi környezetének a bemutatását (szülőház, lakóhelyek, utazások stb.). Az „objektív" csoport megjelenési módja különben jórészt azonos a „szubjektív"-éval. Ugyanis ismét lehet kézirat, könyv, általában írásbeli megnyilatkozás, továbbá képzőművészeti alkotás, fénykép, film stb. Szélesebb értelemben nevezhetjük a kiállítás anyagának az installációt, a vitrineket, tárlókat, falburkolatot, világítást stb. Mindez azonban nem csupán technológiai jellegű építőanyag, hanem a kéziratokhoz, a könyvekhez és a különböző fajta képekhez hasonlóan jelentést hordozhat, sőt akár akarjuk, akár nem, kisebb vagy nagyobb mértékben hordoz is. Azt, amit az előbb a kiállítás anyaga gyanánt jelöltünk meg, a szemiotika terminológiájával szólva bizonyos mértékig akár a kiállítás nyelvezetének nevezhetjük. A kiállítás rendezőjének ezen a nyelvezeten kell „megírnia", szabatosabban megkomponálnia, megépítenie a kiállítást. Jórészt tehát a képek és a tárgyak nyelvén. Bizonyos értelemben még a kiállított kéziratok, könyvek és egyéb nyomtatványok is képszerű, illetve tárgyszerű anyagnak tekinthetők, s ezért a szó szélesebb értelmében használt „nyelvezet" ismérvét is magukban hordozzák. Olyan „nyelvezeten" kell tehát fogalmaznia, amelynek „szótára" szűkebb, bizonytalanabb, elmosódottabb, mint a szavak nyelve, s ez állandóan akadályokat állít mondanivalójának elmondása elé. És (jó néhány kiállítás mutatja ezt), ezen a nyelvezeten is beszélhetünk banális szárazsággal vagy éppenséggel nyelvi, stilisztikai hibákkal. Beszélhetünk egyszerű, tiszta, tárgyias stílusban, vagy elérhetjük egy kitűnő esszének esztétikai megítélés alá vonható színvonalát. És beszélhetünk hol dadogva, hol szellemesen, vagy akár mélyebb jelentés nélkül való szép „kifejezésekkel" is. Ez más szóval azt jelenti, hogy a kiállítások nyelvezetének is megvannak (az alábbi kifejezéseket némiképp átvitt értelemben használva) a maguk lexikai (szótári), grammatikai, stilisztikai, sőt poétikai és jelentéstani problémái.
