Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Miklós Pál: Irodalom és vizuális kultúra

KIÁLLÍTÁSOK MIKLÓS PÁL : IRODALOM ÉS VIZUÁLIS KULTÜRA Jorge Luis Borges egyik novellájában megkísérli a lehetetlent: elmondani, hogy mit látott az Alefben. Egy öreg ház pincéjében barátja lefekteti a lépcsőre s a lépcső tizenkilencedik fokán „megláttam az Alefet. — Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket.. . Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként a fő kérdés megoldhatatlan: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy bámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle. — A lépcsőfok alján jobb oldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott, egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcában egy udvar végében ugyanolyan kőpadot, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i ház előcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború, egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét. . ." És így tovább: tárgyak és emberek, növények, állatok és tájak végtelen sorát. „ . . . Szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet." (Benyhe János fordítása.) A mindenségnek a szavakba foglalása, a világegyetemnek nyelvi megbéklyózása, úgy tűnik, lényegében változatlan programja a költészetnek évszázadok óta s az ma is. Ezzel szemben a piktúra művészei, akik ugyanezt a művészi feladatot fogalmazták meg évszázadokkal korábban, mintha más irányba tértek volna. Leonardo még így érvel: „Ócsárolod a festészetet, amely egyedül képes utánozni a természet látható műveit? bizonnyal csodálatos találmányt veszel 128 semmibe, amely filozofikus és kifinomult elmélkedéssel a formák valamennyi