Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Pethes Iván: A hangfelvételek gyűjtésének problémái

Ezek döntő többségének, így a vidéki hangtáraknak is igen jól felszerelt stúdiói vannak, és ami még fontosabb, van jól meghatározott művelődéspolitikai feladatuk, nevezetesen összegyűjteni a területükön jelentkező valamennyi és felvehető eseményt. Ezek közé tartoznak az író—olvasó találkozók, a mindennapi élet egyéb eseményei, amelyek közül természetszerűleg az író—olvasó találkozók, vagy a területen élő írókról készült felvételek azok, amelyek az Irodalmi Múzeumot érdekelhetik. Nemcsak hazai vonatkozásban vannak ilyen tendenciák. A Hangtárak Nemzetközi Szövetsége (melynek munkáját közelről ismerem), nagy erőfeszítéseket tesz, hogy közelebb hozza a ma még egyeduralkodó rádiós gyűjteményeket a tudományos gyűjteményekhez. Igyekszik befolyást gyakorolni a rádiós társaságokra, hogy a tudomány szempontjából fontos gyűjteményeiket, illetve felvételeinek ezeket a részeit átadja a tudományos kutatás számára. A rádió mint műsorszóró szerv, egészen más funkcióval gyűjti felvételeit, és hosszú-hosszú évtizedeken keresztül — elsősorban szerzőjogi okokból — mereven elzárkózott attól, hogy akár a tudományos kutatásnak is a rendelkezésére bocsássa értékes kincseit. Nem a magnetofonszalag az egyetlen, amely megőrzi a hangfelvételt, itt vannak a hanglemezek. Sokszor kereskedelmi forgalomban rövid ideig kapható hanglemezek egyik napról a másikra eltűnnek és nincs a világon egyetlen egy hely, maradjunk egyelőre csak Magyarországnál, ahol egy ép, megőrzött példány maradna fenn. Játsszák addig, ameddig a hanglemez elkopik, azt mondjuk, hogy majd beszerezzük újra, csak elfeledkezünk arról, hogy a hanglemezgyártás rendkívül profitáló vállalkozás lévén, nem gyárt, vagy nem nyomat újra semmit, ami már lefutott a piacon. Tessék arra gondolni, hogy a legfontosabb irodalmi felvételeink közül a legelsők, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat első prózatermései még a saját archívumukban sincsenek meg. Mi a teendő? Egyetlen lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy azokat az erőket, amelyek Magyarországon ma hangfelvételek gyűjtésével foglalkoznak, összefogjuk. Fel kell tárnunk, hogy mi az, ami Magyarországon például igen nagy magángyűjteményekben található. Második lépésként tudomást kell szereznünk arról, hogy mi az, ami magyar vonatkozású anyag külföldön van. Először a szocialista országokban, közvetlen környezetünkben, majd távolabb, hogy legyen hova fordulnunk, ha egy pótolhatatlan felvételt szeretnénk megszerezni. Ezután tudunk tovább lépni. A meglévő ténylegesen birtokunkban lévő hangfelvételeket konzerválni kell. Ez pedig rendkívül költséges dolog. Nem elég a hangfelvételt elkészíteni, nem elég betenni egy szekrénybe, azokat meg kell őrizni. A hangfelvételek jelen pillanatban, a tudományos kutatás tesztjei szerint, mintegy 40—50 esztendeig élnek akkor, ha megfelelőképpen tároljuk és gondozzuk őket. A gondozás költséges és rendkívül aktív tevékenységet igénylő munka, és hol vagyunk akkor még attól, amiért mindezeket például a Petőfi Irodalmi Múzeum összegyűjti — a tudományos feltárástól? Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a szakgyűjtemény nem önmagáért gyűjti a felvételeket, hanem meghatározott céllal. Textológiai kutatások segítsége lehet. De számos más, például az író egyénisége megismerésének alapjául szolgálhat a jól szervezett és jól feltárt gyűjtemény. Vajon — és itt egy kérdésem lenne — milyen lehetőségei vannak, és ha nem kellőek, tettek-e valamit a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetői annak érdekében, hogy az eddig összegyűjtött anyagokat tovább védjék, erősítsék? Megteremtették-e már a megfelelő raktározási lehetőségeket arra, hogy ez az egyszer már összegyűjtött anyag ne vesszen el? Fejlesztik-e kellőképpen azt a technikai és személyi bázist, amely szükséges