V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
ismert műfajjal, hanem az egyes műfajcsoportokon belül a legkülönbözőbb nemzeti és történeti stílusirányok képviselőivel találkozhatunk, érték tekintetében pedig maradandó és tiszavirág életű, divatos és divatját múlt darabok követik egymást tarka összevisszaságban. A „vegyes műsor" okát a Pesti Magyar Színház sajátos társadalmi és — vele összefüggésben — gazdasági helyzetében kell keresnünk. A színház látogatottsága szomorú képet mutatott — főleg a prózai darabok iránt csappant meg az érdeklődés. „Igen kevés néző" (április 4., Emilia Galotti), „nézők kevesen" (április 9., Kean), „nézők gyéren" (április 28., Mariana), „nézők rendkívül kevesen" (április 11., Garrick Bristolban) — jelentette egyre-másra a Honművész színházi krónikása. Már pedig a bevételekre égetően szükség volt; a deficit egyre nőtt, a részvénytársaság tőkéje veszedelmesen fogyott, úgyhogy a borúlátó hazafiak, meg a magyar színjátszás kaján ellenségei már a színház közeli bezárásáról suttogtak. Hogy a bukást elkerüljék, a színház kénytelen volt „egy fejlődésnek induló, nyelvben, szellemben, társadalmi összetételében heterogén közönségnek zenei és színi szükségletét kielégíteni az operától a varietéig." 28 Jól jellemezte a helyzetet Bajza: „A magyar színház igazgatóságának pancratistának kell lenni, azaz minden erőkkel küzdenie, hogy a publicum kedvezéseit megnyerje." 29 Viszont a Rajzolatok szavahihető kijelentése szerint „most a publicum örülni, vigadni, mulatni akar, lélekderítő éldeletért megy a színházba, nem pedig hosszú, unalmas prédikációt hallgatni." 30 Ez a nyitja a vígjátékok és a bohózatok eluralkodásának, ezért iktattak a prózai színdarabok rovására egyre több operát meg látványos népszínművet a játékrendbe: az előbbiekkel főleg az irodalom iránt közömbös arisztokratákat, az utóbbiakkal pedig a túlnyomó többségében német ajkú kispolgárokat és a pesti vásárok vidéki látogatóit igyekeztek a színházba csalogatni. Nem is számítottak egészen rosszul. A részvénytársaság egyik kimutatása szerint 1838. június l-e és 1839. szeptember 30-a között egy színdarab átlagosan 206, egy opera 310, egy népszínmű pedig 460 forint bevételt hozott. 31 A változatosság elvével összefüggésben alakult ki az a veszélyes gyakorlat, hogy minden este más-más darabot adtak, még a biztos sikert ígérőket is csak nagyobb időközökben ismételték. A Peleskei nótáriust 1838. október 8-án mutatták be; 1839. március 10-én volt a nyolcadik előadása, de a Rajzolatok máris felszólalt, hogy túl gyakran adják. 32 A mindig új „éldeletet" áhító közönség kívánságának túlzott figyelembe vétele olykor a visszájára ütött ki: megesett, hogy egészen silány újdonságokkal kísérleteztek, vagy pedig olyan régibb darabokkal töltötték fel a műsort, amelyek a legigénytelenebb nézőt sem elégítették ki. Petőfi nem egy kínos estének lehetett szemtanúja. Hazucha Ferenc mindkét darabjával (Halley üstököse 33 , Visegrádi kincskeresők) kudarcot vallott, a másodikkal egyenesen botrányos körülmények között. „E darab a szó teljes értelmében megbu28 PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR JOLÁN : A Nemzeti Színház százéves története. I. k. Budapest, 1940. 138. 29 Athenaeum 1838. IL félév 44. sz. november 25. 704. h. Rajzolatok. 1839. I. félév 27. sz. április 7. 216. 31 PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR JOLÁN: A magyar népszínmű bécsi gyökerei. ItK. 40. évf. 1930. 149. 32 Rajzolatok 1839. I. félév 20. sz. március 14. 160. 33 A Pesti Magyar Színházban mindössze kétszer adták, de vidéken még később is találkozhatunk vele: Kecskeméten 1843-ban Szabó színtársulata is előadta, s minthogy sok szerepű darab, valószínűleg Petőfi is fellépett benne. (Ld. FEKETE SÁNDOR: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969. 79.)
