V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
RÓNAY LÁSZLÓ: A Nyugat Petőfi-képe
Arany Jánosban megszemélyesedő másik típussal, amely elfogadja maga fölött a társadalmi fegyelem hatalmát, önkéntelenül és meggyőződésből alkalmazkodik hozzá, szabadsága korlátaiul magára vesz bizonyos nemzetpedagógiai szempontokat és külső exisztenciáját is igyekszik némi társadalmi dekórumot és anyagi támasztékot nyújtó közhivatalban elhelyezni." S nemcsak ebben látja Petőfi „felszabadító" szerepét, hanem abban is, hogy költészetével s az azzal szoros egységet alkotó költői magatartásával ,,az iskolamester kínos szerepébe kényszerült" magyar kritikát is új irányba indította. Schöpflin Aladár szerényen Petőfi-szempontokat akar csak adni tanulmányában, valójában azonban a költő értékelésének egészen új ösvényeit vágta, amikor felvillantotta az Ady-párhuzamot, Petőfi modernségének kérdését, s ráérzett arra, hogy Petőfi tudatosan szakítva a fennálló társadalmi rend konvenciókba merevedett szokásaival, a forradalmár-költő típusát alakította ki. A Nyugatban persze még hosszú éveknek kell eltelniök, hogy ez a kép váljék uralkodóvá, s hogy a kutatás is ebbe az irányba induljon. Szakítani kellett ehhez a sablonokkal, a megszokásokkal s a Petőfi-képnek azokkal a torzulásaival is, melyek ellen a Nyugat is küzdött ugyan, de olykor-olykori elfogultságaival végeredményben maga is hozzájárult a kép elmozdulásaihaz. Ez a kép kísért Laczkó Géza A huszonnégyágú csillag 20 című elbeszélésében, amelyet Petőfi és Etelke kapcsolatáról írt elegáns, olykor már-már misztikus eszközökkel, finom trouvailleokkal, végeredményben azonban bizonyos szentimentalizmustól sem ment képekkel. Laczkó Géza elbeszéléséből nem hiányoznak a korábban mesterségesen fejlesztett Petőfi-kép romantikus elrajzolásai sem. Petőfi bemutatkozása a jellegzetes népieskedő álkedélyeskedés hagyományát őrzi: ,,— Jóestvét, tekintetes uraim s asszonyságok — biccentett aprót, félig félszegségből, félig fiatalos, csikó-dacból az újonérkezett. Azzal odalépett a szöszke háziasszonyhoz, aki tréfából nagy parasztos pacsit csattintott tenyerébe." S egy túlírt, balladainak szánt részlet: „Petőfi egyedül állt a társalkodóban, tekintete kirévedt a havas éjszakába, s a hó és a sötét remegőn küzdő foltjaiból. . . hirtelen fehér sírhalom domborult föl, bókoló fekete cipruslomb fölötte ...". Ugyancsak Petőfi életének egy pillanatát — a születés óráját — választotta nagyszerű elbeszélése témájául Kosztolányi Dezső. 21 A teljes mű tizenkét kis részből áll össze ; az író nyilván át akarta fogni az egész esztendőt, mintegy annak paradigmájául, hogy Petőfi élete viszont a magyarság egész történetét foglalja össze. Rendkívül fontos a Kosztolányi-novellán végighúzódó, tudatosan megkomponált ellentét. Az első részben a szarvasgombát fogyasztó s a falatokat rajnai borral leöblítő császár ellenpólusa a csodálatosan megszülető gyermek, aki — ezt már a novella záró képében olvashatjuk — „belefáradva dacos sírásába, édesdeden szunnyad .. . minden érlökésre nő, csodálatosan csodává épül. Lélegzése már olyan, mint az életé, és benne van a világ." — S ez az utolsó mondat jelzi nemcsak a két figura, a császár és a költő ellentétét, mely Kosztolányinak kedvelt ellentétpárja volt •—, hanem annak a világképnek a különbözőségét is, melyet a csendesen lélegző gyermek sugall majd a császáré ellenében. Kosztolányi minden bizonnyal tudatosan utal vissza egy másik, több mint ezernyolcszáz esztendő előtti hasonlóan csodálatos éjszakára, amikor egy messzi betlehemi istálló fölött kigyúlt az isteni gyermek születését hírüladó csillag. Nyelvhasználata is utal erre a régi éjre: a „kisded" és „szunnyad" szavak például 20 Nyugat. 1923. I. 23. 21 Régi titkos éj. Nyugat. 1923. I. 4.
