V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

RÓNAY LÁSZLÓ: A Nyugat Petőfi-képe

Ahhoz, hogy a nagyszerű költeményt teljes mélységében megérthessük, vissza kell idéznünk Babits életének ekkori komor fordulatait. Anyagi nehézségekkel küzd, tanári hivatását nem gyakorolhatja, ideiglenes nyugállományba került, nyugdíjat sem kapott. S a nagy nyilvánosság előtt hiába számolt le a forradalommal, megírva a MagyarKöltő 1919-ben-t, a jelenben nem talált nyugalmat s biztos fogódzó pontot. Többször idézi a múltat, azzal a gesztussal, ahogy A jobbak elmar adnak-ban teszi: Nem előre kell nézni a magyarnak: a régi erkölcs jobb volt; a régi mód, régi szavak, régi ész, régi oltár. Ez a nosztalgikus hang zendül meg a Petőfi koszorúi bevezető kérdésében is : Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Nyomatékos, súlyos kérdés ez, s mintha a maga korábbi Petőfi-képe, a több mint tíz esztendővel korábbi Petőfi és Arany kérdésfeltevése fölött is bírálatot mondana vele. Babits ekkori verseiben különben sem ritka az ehhez hasonló nosztalgikus felütés (Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez), de sehol sem mond olyan nyilvánvaló bírálatot a kor nacionalista-soviniszta, a valódi kérdéseket megkerülő múltidézése fölött, mint éppen itt: Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. A század első évtizedeinek jellegzetes értelmiségi képei ezek: Kafkánál s másoknál is szinte sztereotip fordulat a szűk folyosó, a börtön, a fojtogatottság — amely ellen nem lehet semmit sem tenni — emlegetése. Babitsnál ennek már-már ironikus lebegést ad az ódai hang, amely furcsa ellentétben van a vers kilátástalanságot, zártságot sugalló képeivel : Ki ünnepli ÖT ma, mikor a vágy, a gond messze az övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit, Minden jelző lényeges itt, mert mindegyik a bezártság és a tehetetlenség kifejezője. Ebből az alapvető reménytelenségből csak a jövő, a múlt s jelen szégyenét nem ismerő ifjúság hozhat megváltást: Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot . . . légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve — légy szabad virág szabad földön :... Az elégikus hang itt felforrósodik, s a vers leglényegét a gondolatjelek után szinte jelszószerűen megdobbanó versmondatok közvetítik, s hatásukat csak fokozza a jól megválasztott enjambement. (Különben nagyon érdekes, hogy