V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
RÓNAY LÁSZLÓ: A Nyugat Petőfi-képe
bicionista attitűdből vetette fel Petőfi értékének kérdését. Nem véletlen, hogy tanulmánya elé Ignotus, a Nyugat szerkesztője bevezetést is írt, amelyben hangsúlyozza, hogy a Nyugat nem azonosítja magát a képpel: ..Szász Zoltán barátomnak megvan a maga — mint a tanulmánya mutatja: fanatikusan vallott — véleménye Petőfi egyéniségéről, költészetéről és emberi s irodalomtörténeti jelentőségéről. Hogy e nézeteivel, kivált ami az értékelést illeti, magában áll, s hogy nem kell ezeket vallania annak, aki különben Vörösmarty Mihályt éppoly nagynak látja, mint ő, azt elárulja hangjának indulatossága, s ez egyben magyarázza is ez indulatosságot. A Nyugat szerkesztősége különösen nem ért vele egyet, de híven a saját liberalizmusához megnyitja e szemle kapuját egy ennyire erős meggyőződés előtt." 1 " Szász Zoltán mindenekelőtt Petőfi költészetének jelentőségét és esztétikai értékeit kérdőjelezi meg. Szerinte „primadonnája ő a magyar irodalomtörténetnek, bálványozott cigányprímása a magyar kedélynek". S jellegzetesen arisztokratikus gőggel azt hozza fel egyik fő kifogásul, hogy műveit, kivált a János vitézt falják a műveletlen parasztok, a polgárság pedig az ő szemén át látja március idusát. „Vajon maga a nép — veti fel indulatosan a kérdést —, illetőleg az a csoport, réteg, osztály, melynek elismerő ítélete ez a széleskörű kedveltség, esztétikailag elég fejlett-e ahhoz, hogy a legmagasabb elismerést adományozhassa?" Szükségesnek véli, hogy költészete értékét megfelelő szintre szállítsa le a hozzáértő, mert „éppen most, amikor bizonyos jelenkori irodalmi mozgalmak ellensúlyozásául Petőfi kultuszát különösen vadul lobogó orrfacsaróan füstölgő lángolásra igyekeznek szítani, nagyon is időszerű ennek a költőnek a revíziója". Ez a megállapítása egyként irányul a hivatalos irodalom, de Ady Petőfi-kultusza ellen is. Hogy Ady Petőfi-képét, illetve rokonságát is támadja, azt nyilvánvalóvá teszi, hogy igyekszik különböző irodalomszociológiai tények alapján részletesen megokolni Petőfi nagy népszerűségének magyarázatát. A népszerűségtől pedig — táplálkozzék az egy valóban romantikusan lobogó élet kultuszából, vagy a magyarság-eszmény helytelen felfogásából — el kell vonatkoztatnia az elfogulatlan ítésznek (mert magát annak véli). Hogy mennyire kispolgári indítékú ez a bírálat, mi sem jellemzi jobban, mint az a mód, ahogy Petőfi költészetének demokratizmusát elemzi: „Legjellemzőbb költészetére nézve bizonyos barbár féktelenség, sőt salakosság is, amelyet magasabbrendű, kifinomodott művészi érzék ritkán szabályozott s tisztított meg, nos a magyarság átlaga is Petőfi korában főleg, de azért ma is költészeti szempontból ilyen barbár, s magasabbrendű, kifinomult, kitisztult költészet iránt meglehetősen közönyös." A század első évtizedének „levegőjében" volt a kispolgári-anarchista világnézet. Különböző megnyilatkozási formáit figyelhetjük meg. A Nyugathoz minden bizonnyal a futurizmus közvetítésével is jutott el. Ady volt az egyetlen, aki következetes ítéletet mondott az új irányzat „üzleti" jellegéről, a többiek eleinte rokonszenvvel nézték, mint a fennálló rendszer elleni lázadás egyik lehetséges formáját. A futuristák következetesen szakítottak a múlttal, elítélték a valóság differenciálatlan szemléletét. Ez a vád Szász Zoltán Petőfiről írt cikkében is megfogalmazódik: szerinte „Petőfi differenciálatlan dalnok-típus", akinek nagyon sok közös vonása van a dilettánsokkal, ezt eléggé bizonyítja „legtöbb versének fűzfapoétikus jellege". 16 Nyugat 1912. I. 1026.
