V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése

Csakhogy a Szörnyű idő . . . mesének, nem történetnek minősíti az átélt végítéletet. Nem a világszellem végső igazságot osztó nagy tettének, hanem őrületes látomásnak. Nem értelmes apokalipszist lát benne, hanem kiszámíthatatlan kataklizmát. Mint ahogyan hajdan úgy látta jónak az ég, hogy a bűnös emberiséget letörölje a föld színéről, most ugyanezt határozta a magyarságról, özönvíz helyett háborút és döghalált használ. Az „ég esküje" motívum a Genezis vízözöntörténetére utal: „És monda az Űr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről. .." (Móz. I. 6. 7.). A háború és döghalál viszont apokaliptikus kellékek (vö. pl. Ján. Jel. 16.). Míg azonban az emberiség bűnös volt és mintegy kihívta Isten haragját, a vers semmit sem beszél a nemzet bűnéről. Az ég egy gonosz démon ördögi kegyetlenségével ítéli halálra a magyarokat. Az értelmetlen, pusztító célú világvégének, a kataklizmának eszméje sem volt idegen korábban Petőfi költészetétől. A vízözönre először tréfás formában utal: Viz és bor (1843.). A jövő nem igazságosztó hatalom, hanem kegyetlen szélvész (Mulatság közben, 1845.). A halál Az utósó ember-t a világvégi rémlátomásból elsodró szélvész (1845.). Becsület- és honárulás juttatták a pusztulásba az emberiséget. A Lamennais vízióira emlékeztető látomás-sorozat után az Álmaim (1845.) így fejezi be: Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd! íme, „modern*' természettudományos köntösbe bujtatva, kataklizmatikus használatban a már ismert apokaliptikus jelkép, a világ végét jelző csillag. A radikális, pusztító végítélet nagy verse Az őrült. Itt tényleg egy „őrült, rémülésteli" agy műve a világvége, s így is sokkal jogosultabb, mint az ég döntéséből megvalósuló nemzethalál: hiszen erkölcsi felháborodás diktálja a föld felrobbantását, az „égnek*" azonban semmi indoka sincsen. Kozmikus világvégéről, szakadó csillagpatakokról gondolkodik máskor (Elmém ezen sokat gondolkodik . . ., 1846.). A föld fagyhalála vet véget az életnek (Mivé lesz a föld? . . .): az ihletés nyilván itt is természettudományos. Az utolsó embert állítja elénk egy további világvégelátomás : Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik!... S ha végre ez is leesik! ... (Mondják, hogy mindenikünk...) A Felhők egy másik darabjában két ember marad a világ végén, de csak azért, hogy Káinhoz hasonlóan az egyik lemészárolja a másikat (Midőn a földön . . ., 1846.). Kornis kifejezésével, „erkölcsi pesszimizmus*' sugallja ezeket a kataklizmalátomásokat. Az emberiség mélységes süllyedése idézi föl a vég óhajtását. A megsértett erkölcsi érzék emelkedik itt a bosszút álló igazságos Bíró székébe. Nincsenek jók és gonoszak, akiket az ítélet elkülöníthetne egymástól. Az egész világnak kell elpusztulnia, hogy a megsértett igazság elégtételt kapjon. A Szörnyű idő . ..