V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

BODOLAY GÉZA: Barátság, szabadság, szerelem — Petőfi eperjesi utazása

a trocheusi vagy jambusi ritmust „játsszuk át" magyarra, hanem a vers szövegének a hangsúlyai alapján létrejövő tagoló ritmus ad elsődleges ritmusélményt, s ez egészülhet ki trocheusi vagy jambusi lejtéssel. Trochaikus ritmust várva sokallhatjuk kissé Az erdei ïakban a spondeusokat is, hiszen majdnem annyi lévén e „semleges" versláb, mint a trocheus, mi biztosítja az „ereszkedő ritmust"? A verstanban azt olvassuk, hogy eredetileg ez is csak a „melléknyomatékú lábat helyettesíthette a dipodiában"/'

5 azaz esetünkben a páros számúakat. De a mi Petőfi-versünkben a 2., illetve 4. verslábban csak 12, illetve 15 spondeust találunk (36 versláb között), ellenben a 3. verslábban 24-re szaporodik, aminek az az oka, hogy szavaink tekintélyes része zárt szótagra végződik, a sorfelező szóhatárnál tehát inkább „spondeusok" alakulnak, mint „trocheusok". Ugyanez okból szökik fel a spondeusok száma a sor végén is, a 6. verslábban 22-re, fittyet hányva arra a verstani szabályra, hogy a szabadabb „nyugateurópai" formákban „bármely ütemet helyettesíthet" ugyan spondeus, „szükséges azonban, hogy a sor utolsó egész trocheusa vagy jambusa hibátlan legyen, mert csak így maradhat határozott jellemű lejtés benyomása a ritmusérzék emlékezetében".

66 (A sorvégi verslábakat csak nyílt szótag esetén tekintettem trocheusnak, pl. „fúja"; zárt szótagnál, pl. „hűsen" spondeusnak vettem, hiszen a szünettel ez a szótag akkor is hosszúvá válik, ha a következő sor magánhangzóval kezdődik.) Hogy ezeket a nyomatékos (vagy nem nyomatékos) verslábakat így kiókumlálhassa, versértő magyarunknak azt is tudnia kell, hogy mai beszédünkkel ellentétben a múlt század első felében az a névelőt hiányjellel írták és állítólag hosszan hangoztatták, megduplázva a rákövetkező mássalhangzót. Igen ám, de Petőfi tárgyalt versében 11 esetben veendő hosszú szótagnak a névelő a verslábak arsisában, hogy trocheust vagy spondeust „nyerjünk" (különben óhatatlanul szaporodnak a jambusok és pirrichiusok); 8 esetben viszont rövidnek kell őket tekintenünk, ha nem akarjuk, hogy a spondeusok száma 101-re emelkedjék, a trocheusoké pedig 94-re csökkenjen. Ép mai nyelvérzékünk is a rövid ejtés mellett kardoskodik, éppen úgy, mint az „e vidékre" és „e lak népe" szókapcsolatokban is szívesen ejtenénk (ejtünk is!) rövid mutatószókat, csakhogy akkor ismét szegényebb lesz a vers két „ereszkedő verslábbal", azaz „tökéletlenebb" a „ritmusa". Horváth János azt mondja: „Az a névelő is okozhat egy-egy pillanatnyi zavart, mert azt ma már a legtöbb ember röviden ejti, a versírók azonban ... tetszés szerint megteszik rövidnek, hosszúnak."

67 Ugyanott további licentiákat is felsorol, de hol az a fül, amely ennyi meg nem valósított „ritmusideált" mégis jambusi vagy trocheusi „ritmusnak" ismer fel? Még egy kérdést kell megvizsgálnunk, mielőtt kimondanánk, hogy a Petőfivers ritmusa rossz-e, vagy az a szemlélet, amely erőnek erejével trochaikus „lüktetést" akar „ritmusként" számon kérni tőle. Vajon a versszöveg természetes hangsúlyai erősítik-e ezt a trochaikus lüktetést (enyhébb szóval: lejtést)? Kerül-e a hosszú szótagokra annyi nyomaték a beszédhangsúlyok révén, amennyi ilyen ritmus feltételezéséhez mégiscsak szükséges lenne? Elégedjünk meg először az 1„ 3. és 5. versláb hosszú szótagjain található hangsúlyokkal, hisz dipodiákról beszélve verstanaink is csak itt követelnek erősebb nyomatékot. A sorkezdő 36 szótagból 22-re esik beszédhangsúly, de közülük is 3 pirrichius (Susogó, Levelet, Kikerült), tehát tulajdonképpen majdnem csak a sorok fele indul hangsúlyos C"> Uo.: 88. C6 Uo.: 101. 67 Uo.: 148.