Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
tagozódását. Mivel nem politikai és gazdasági, hanem szellemi princípiumot talál, nem sérti meg sem más nemzetek, sem a nemzetköziség érdekét. Amikor a magyar anyanyelvűek magyar művelődéséért szót emel 1 , azokat a kommunikációs csatornákat hozza mozgásba, amelyek a nemzetek közötti barátságot és hatékony politikai, gazdasági együttműködést segíthetik elő. Ez a szellemi princípium emellett mégis anyagszerű: a nyelv az ember valóságához tartozik, benne fejeződik ki a társadalmi részvétel, a tudatos vállalás és benne hagyományozódik tovább a nyelvet megteremtő közösség művelődése, kulturális alkata és korhoz kötött, koronként változó szemléleti horizontja. A nyelvben rakódik le a közösséget alkotó emberek élménykincse, érzelmi és eszmei világa, valamint történelmi tapasztalata. A szavak a nemzeti öntudat génjei. Illyés nyelvészeti érdeklődése és nyelvművelő tevékenysége régi keletű, az a gondolatrendszer, amely a Hajszálgyökerek c. kötetében kikristályosodik, visszanyomozható pályakezdésének idejére is. Már ötven esztendővel ezelőtt Párizsban előszeretettel magyarázta öreg munkás hallgatóknak a szavak eredetét és rokonságát; a modern magyar irodalomban olyan tevékeny és termékeny író-nyelvész, mint ő, csak Kosztolányi volt. A nyelv mindkettőjük számára — formálható, hajlítható anyagán túl — elvi kérdéseket tartogatott: ideológiát. Ennek az ideológiának a kapcsán kerül szoros összeköttetésbe nyelvészkedő tevékenysége irodalomszemléletével. A nyelv tisztasága a nép tisztaságát jelenti nála, a nép megszólaltatására pedig hiszi és vallja: a közélettel együtt — annak hol szolgáló, hol bíráló részeként — az irodalom is hivatott. A nyelv ápolása tehát azoknak a hangberendezéseknek a gondozása, amelyek továbbítják és felerősítik a nép szavát, — összefogván és erősítvén a nemzetet ezáltal. „Amíg az emberiség nemzetekben és nyelvekben él, nincs teljes emberségű költészet nemzeti közösség nélkül" — írja (Sárközi György, 1955). E közösség megteremtésében és védelmezésében fontos szerepet szán az irodalomnak: „A Hunyadiak és Damjanichok a nemzetet a határain védik. A nemzet legbelső bástyáin a Kukorica Jancsik, a Ludas Matyik állnak. És persze a Petőfik, az Aranyok, a Vörösmartyk." (A nép költészetéért, 1954.) Itt emelkedik fölül Illyés az irodalmi viták koordinátáin, a népi-urbánus ellentéten, a nemzedéki rivalizáláson : felelősségérzete, melyet Rácegres táplál, itt fogja át az egész nép, az egész magyarság sorsának és előrehaladásának ügyét. Amikor az anyanyelvi kultúra ápolásával a magyarul beszélők közösségének szellemi, erkölcsi, eszmei táplálását tűzi .ki célul, nem a nemzeti elfogultság fűti, hanem az a demokratizmus-eszmény, amelynek az államberendezkedésben testet öltve az anyanyelv használatában is érvényesülnie keh. Általánosítva: minden népnek és nemzetiségnek joga van arra, hogy anyanyelvén és anyanyelvi kultúrájával boldoguljon a világban és közben más népekével és nemzetiségekével egyenlő jogokban részesüljön. Hogy ennek az elvnek a megvalósulását honnan és hogyan várta, nyíltan megírta már a Válasz beköszöntő cikkében 1946-ban: „Európa népeinek most következő félszázada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva miképp erjedjenek át külön-külön, majd együttesen a szocializmusba s azon át abba az új erkölcsiségbe, amelynek épp a szocialista eszme a legfőbb tünete." Illyés nem programot ad, csak a kidolgozandó program szükségére és
