Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete

Ennek az ans poeticának elvei és eszményei közé tartozik az, amit a szaktudomány az objektivitás műszóval jelöl. Illyés kerül minden teoretikus kifejezést, tartalmuk lényegét a maga képszerű, igékre épülő előadásmódjával is az elvont pontosság köreibe tudja emelni. Amint azt a Molière (1954), a Ludas Matyi igaz története (1950) vagy az Erő és szeretet (1960) c. esszéi tanúsítják, Illyés az objektivitást alapkövetelménynek tekinti. A művész éppen azzal segíti élő a valóság megváltoztatását, hogy nem torzítja el, és nem szépíti, hanem híven ábrázolja. A mű minőségi koordináta-rendszerét önmagán belül hordja; a valóság művészi ábrázolásának önmagával, tehát éppen objektivitásával kell helyt állnia, ezért ,,a művészet ismérvét csak a jó művek szolgáltatják". Másképpen fogalmazva: „Hogy a költők lelkük mélyén politikai hitvallást rejtegetnek, eggyel lehet fölfedni, a művükkel." Az objektivitás nem véleménytelenséget követel, a Stendhal utáni francia regényben feltűnő „impasisibilitétől" ő is idegenkedik. Nem híve az „ős-zseninek" sem, hirdeti, hogy művészi munka nincs tudatosság, határozott szemlélet nélkül. De a világnézet a valóság feltárásához kell, hogy vezesse a művészt, nem az ideológiai áttételesség és a szubjektív ferdítések útvesztőibe: „Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket" -— írja. A valóságábrázolás törvényeinek engedelmeskedő, szüntelenül megújuló művészetet keresi esszéiben, kritikai dolgozataiban évtizedek óta. Irányító gondolatait először A tárgyiasság lírája (1933) c. cikkében összegezte: „Ne magatokat, a környező világot vizsgáljátok, ez az igazi nagylelkűség, elég, ha a hang tiétek. A művészi teremtés ezek szerint csak üres szólam. Értelme csak a felfedezésnek van. A költő csak azáltal lehet cselekvő. A költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik." Nemcsak líráját, de líraelméletét sem érthetjük meg az ebben foglaltak tudomásulvétele nélkül. Illyés 'későbbi gondolkodásmódját egyetlen szó értelmének megváltozásán kísérhetjük nyomon. A „tárgy" szó — érett alkotói korszakainak tanulmányaiban és azt hiszem lírai gyakorlatában is — egyre kevésbé jelenti a szélesebb értelemben vett „témát" és egyre szorosabban, ha nem is kizárólag, tárgyat, valóságos anyagot, matériát jelöl. Gondolatrendszerében az objektivitás tárgyilagosságot, a tárgyilagosság pedig szó szoros értelemben vett tárgyiasságot kezd jelenteni. Ez a gondolat oly erősen gyökerezik benne, hogy még a prózaíró Nagy Lajos puritán stílusában is a tárgyakhoz kötődő leírások roppant lírai lehetőségeire figyel fel. „Ez az ésszel lefojtott szív menynyi lírát termelt és lökött ki magából" — írja. A szimibolizmus elvirágzása óta új tartalmat nyert a költői leírás. A költő többé nem titkos jelrendszemek tekinti a tárgyak világát, hanem anyagi valóságnak, amely kapcsolatban van az emberrel. Leírásukban e 'kapcsolatot tárja föl; a tárgyakon át az emberekhez jut el. A tárgyakban keményen megkapaszkodó, „ésszel lefojtott szív" a modern líra válsága, a világtól egyre jobban elszigetelődő lírai „én" és szétolvadt világa ellen lázad fel. E materialista szemléletű „tárgyiasulásban" nem elembertelenedés, hanem közösségkeresés és nem egyszer már a rátalálás fejeződik ki. A tárgyak tükrében harmadik személybe tett lírai én szó szoros értelemben véve kilép az izoláltságból és éppen látszólagos líraiatlanságával lép át — mint prózájának némely helyén Nagy Lajos — egy magasabb rendű, új líraiságba. Ezt fogalmazza meg, a korábbiaknál talán még pontosabban a Felületi tünetek (Hajszálgyökerek, Szépirodalmi K., 1971.) c. írásában, amikor Vergi-