Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

lyiség belső kibontakozásának és egyensúlyának lehetőségei egyfelől, az emberek közötti különböző kapcsolatok másfelől. A gazdagodás e kapcsolatok sokrétűségében nyilvánul meg, de Illyés most is következetesen kitart amellett, hogy a tisztaság, becsület nem csupán erkölcsi kategória, hanem magába foglalja a nép és nemzet iránti elkötelezettséget — akár a szenvedés árán is. A drámaíró Illyés Moliére-től indult, Racine-től és egy kicsit Shakespeare-től tanult, s érett műveiben a magyar drámatörténet gondolati ágának folytatója lett. Ez az ág nem különösebben gazdag, de élén a Bánk bánhoz, a Csongor és Tündéhez, meg Az ember tragédiájához igazíthatjuk a mércét. Ujabb irodalmunkban Illyés Gyula szakított leghatározottabban a polgári társalgási dráma magyar hagyományaival. Drámáiban a cselekmény másodlagos a dialógussal szemben, még a gondolati anyagot cselekményében leginkább hordozó Kegyenc esetében is. A legfontosabb drámai összecsapások a nyelv és nem a látvány síkján zajlanak le, a színház sajátos művészete leginkább az emberi személyiség művészi megjelenítésében tudja fokozni a mondanivaló hatását. Az egyes szereplők cselekménybe szervezett színpadi mozgása ritkán képes a szöveg világos értelmezését befolyásolni. (A kivétel példája a Madách Színház társulatának, s benne Gábor Miklósnak 1968-as Kegyenc bemutatója lehet, ahol e kitűnő színész — vitatott — szerepértelmezése, alakítása és részvétele a cselekményben tette világossá, hogy Valentinianus szétzilált egyénisége nem lehet egyenlő ellenfele a határozott jellemű, céltudatos Maximusnak.) A drámák gondolatgazdag anyagát — hangsúlyozzuk újból és újból — tehát főleg a nyelv hordozza. Tegyük hozzá: olyan költői erejű, kemény és hajlékony, tömör és találó képekben, messzevezető, asszociációkban gazdag drámai nyelv Illyésé, amelyen magyar szerző tollából Vörösmarty óta mű talán nem is született. Illyés drámai életműve csak fejlődési folyamatában értékelhető. Végig ugyanazok az alapgondolatok szólalnak meg az egyes művekben, csak a költő gondolkodásának mélysége és szélessége változik. Tételekből indul ki, ezekhez szabja a cselekmény menetét, a hősök jellemét, a kiválasztott történelmi ismeretanyag földolgozásának módját. A nemzeti és társadalmi lét legfontosabb elvont tanulságait megfogalmazó tételek korai műveiben oly keményre és élesre vannak kikovácsolva, hogy körvonaluk mindig erősebb, határozottabb a rájuk terített művészi anyag finom szövetének természeténél. Kezdetben a dráma Illyésnél csak a tétel elemzésének, analízisének különleges lehetősége. E tétel mondanivalója a nemzeti függetlenség és társadalmi haladás elválaszthatatlansága. Ebből kiindulva próbálja megrajzolni az eszményi vezető típusát — a történelmi korra és napjainkra egyaránt érvényes „törvények" alapján. Az író arra törekszik, hogy „törvényei" •—• amelyeket az elemzés művészileg hivatott bizonyítani — világosak, egyértelműek legyenek, ezért világos, egyértelmű, megoldható helyzeteket választ, mindent elhanyagol, ami a fölvetett kérdések bonyolultabb, összetettebb megítélését kívánná. A hatvanas években alapvető változást figyelhetünk meg drámaíró munkásságában: már nem a tétel bizonyítgatása, hanem tartalma érdekli elsősorban. Nem állít, hanem kérdez. így nagyobb lehetősége van a művészi nyersanyag belső törvényeinek szabad kifejlesztésére, s az elvont tétel mögöttes tartományának, a — történelmi és jelen idejű — bonyolult, ellentmondásokból összetett valóságnak a mélyebb földerítésére, a gondolati anyag magasabb filozófiai szintű földolgozására. A kérdezés előtérbe tolakodása az állítással szemben megnehezíti a drámák értékelését, nagyobb lehetőséget ad a