Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)
akinek féktelenségét eleinte neki kell fékeznie, s akinek céltalan kegyetlenkedése növeli a fejükre idézett bajt, végül föladja a harcot, s az eszme és becsület helyett csak bőrét kívánja megmenteni. A hivőkkel, En Marty püspök és a katharok fanatizmusával ugyancsak szembekerül Perella. A „tiszták" tanításának legsúlyosabb ellentmondása: elfogadják a védelmet, de maguk nemcsak, hogy passzívak maradnak, hanem lázítanak is a védekezés ellen. Perella nem szívesen vállalja a harcot, minden személyes áldozatra — bizonyos megalázkodásra is — kész elkerülése érdekében. De vállalja, mert tudja, hogy a fölismert igazságot csak az tudja megvédeni, akinek ereje és bátorsága van a harchoz. Bonyolult harcot vív Perella. Fölsorakozik küzdelmében a nemzeti lét ügye, a becsület, az erkölcs, a szabadság, a választás és a szükségszerűség kérdése. A vár: „Minden üldözött szabad menhelye", de a védelmi harcot vezető kapitány nem riad vissza a szabadság korlátozásától (a börtönné változtatástól) sem, ha az ügy sikere úgy kívánja. A legtöbbről, emberi életről kell dönteni, többször is. Döntéseit a helyzet, a következmények áttekinthetetlensége teszi iszonyú nehézzé. Ugyan honnan tudhatná előre, hogy az áruló kivégzése fölösleges áldozat lesz, a harc végső kimenetele nem igazolja halálos ítéletét? És ugyan ki merne — erkölcsi érvekkel •— pálcát törni fölötte, amiért nem akadályozza meg a nemzeti és férfiúi önérzetét mélyen megsértő esküdt ellenség — szószegő — meggyilkolását? A körülmények gyakran olyanok, hogy embertelenül nehéz fölismerni a hazugság és igazság, a tisztaság és beszennyezettség, a bűn és büntetés, a szenvedés és kínzás közti határokat, választási lehetőségeket. Szükség lenne az eszmére, amelyre a nehéz emberi döntéseket alapozni lehetne. De az eszme teherbíró képessége is korlátozott, s méginkább korlátozott érvényességi köre. És Perella a fanatikus katharok iránti rokonszenve, tisztelete ellenére is fölismeri, hogy a legnemesebb eszménél is fontosabb az élet. Az ember. Kis „e"-vel, mert Perella sohasem a „föntre", az elvontra gondol, hanem az eleven, lüktető „lenti" életre. Ki is mondja, nem hajlandó fölöslegesen föláldozni az embereket. Katonáit nem Isten vagy valamely eszme szolgálatára szánja, „hanem a hidakon táncoló lányok közé, szüreti mulatságokba, a falvak főterén kuglizó legénybandákba". A Tiszták írója semmit sem adott föl korábbi elveiből, amelyekkel a hazafiságot, a politikai vezető eszményét és az eszméhez való hűséget igyekezett körülhatárolni. Csak éppen megközelítési pontja változott meg. Nem véletlenül kap oly fontos szerepet a drámában a kapitány lányának és a francia lovagnak meleg, lírai színekkel megidézett szerelmi története. Itt már mindennél fontosabb az egyszerű, kis emberek mindennapi élete. Köztük és értük, értük és köztük keh Perellának helytállania. Értük eszmél rá, hogy helytállása, kitartása az ő érdekeik védelmét is szolgálja; s végső soron miattuk adja föl a reménytelen harcot, hogy a háború következtében súlyosra fordult helyzetükön enyhítsen. S a vereség reménytelen sötétségében eszmél rá. hogy közéjük tartozik. A vereség tünteti el a „lent" és „fent" közötti távolságot, taszítja a vár mások sora fölött döntő urát a kiszolgáltatottak soraiba. Az eszme és az ügy fényének megszűntével egyetlen parányi fénypont marad csupán: az emberbe vetett hit, az emberséghez való hűség. A nemzet elsüllyedt, az időben, és Perella a jövőben, az igazságtevő utókorban nem tud reménykedni, mert az úgymond, mindig „a győztes alá fekszik és neki szül gyermeket, csókolni valót, édeset; mint az élet! Bosszú hát... Fejét rázza. Amitől persze
