Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

VALENTINIANUS (GABOR MIKLÖS), JULIA (TOLNAY KLÄRI) ES MAXIMUS (MENSÁROS LÁSZLÓ) EGYIK JELENETE A KEGYENC 1968-AS BEMUTATÓJÁN A MADÁCH SZÍNHÁZBAN megmenteni Rómát? — Amint azt a császár teszi A nagy Romulusbanban) ; és nem szemlélhetjük a történettudós tényfeltáró álláspontjáról sem. Ez a dráma alapkoncepciója. Maximus nem csak hisz abban, hogy Rómát — a hazát — egyedül a császár föltétlen támogatásával lehet megmenteni, de erre alapozott politikáját tényleges eredmények is igazolják: a hunok óriási veszélyhullámát sikerült megállítani. Ám a császár egyre jobban visszaél azzal a hatalommal, amit Maximus szolgálatának köszönhet. Maximus látja, hogy ezek a visszaélések gyengítik az eszme belső erejét, de a fenyegető külső veszély kiéleződésének pillanatában nem talál más lehetőséget a császári hatalom feltétlen szolgálatánál. Ö borítsa föl a rendet, aki éppen ezt tartja a Birodalom legnagyobb erejének? Szálljon szembe a császári zsarnokkal ő, aki eddig annyira szükségesnek tartotta hatalmának támogatását, hogy hosszú sor gaztette fölött hunyt szemet? És hogyan, milyen erkölcsi alapról emeljen szót? Hiszen annak ellenére, hogy a közvélemény benne látja a makulátlan becsületesség megtestesítőjét, önmaga nagyon jól tudja, hogy cinkos hallgatása — sőt talán némi közreműködése is — vétkessé, bűnrészessé tette! Hol az a pont, ahol mégis, mindennek ellenére lázadnia kell? Ilyen lélektani malomkövek között őrlődik Illyés drámájának hőse addig a pillanatig, amíg a föllobbanó népharag el nem sodorja Valentinianus trónját, végérvényesen föl nem borítja Maximus politikai elképzeléseit, szét nem választja az eszmét és az intézményt. Csak ekkor élheti ki Maximus magánemberi bosszúját; és az eszme veszélyeztetése