Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

Remekművek szintjén Egy kiszélesedési folyamatat, az írói kérdezés és válasz sugallás egyre sokoldalúbbá, többrétűvé válását figyelhetjük meg Illyés drámáinak a Malom a Sédentői a Különcig tartó sorozatában. Míg azonban a gondolati ív majdnem egyenes, a művészi megoldás minden esetben más jellegű kísérlet. Az első, későn befejezett nemzeti drámájában — amint szó esett már róla — a téma viszonylagos szegénysége, szikár, de majdnem hibátlan szerkezettel jár együtt. Az utolsóban viszont éppen a fölvetett gondolatok gazdagsága okozza a struktúra lazaságait, a cselekmény lassúságát, nehézkességét. Nem elég feszes, kemény a dráma, a hősök jellemének kisebb-nagyobb enerváltsága, fáradtsága fékezi a drámai robbanások hevét és erejét. A jelentős művek értékét némileg csökkentő esztétikai gyengeségek egyik okát nyilván az író alkatában kell keresnünk. A másik — és talán fontosabb ok — a fölhasznált történelmi anyag nehezen formáihatóságában rejtőzik. A túlságosan ismert és túlságosan konkrét történeti tények, problémák megkötik az író kezét, nem teszik lehetővé, hogy a drámai konfliktus a maga belső törvényei szerint bontakozzék ki. (Csak egy apróbb példa erre vonatkozóan: Teleki drámája nagyobb, robbanékonyabb lehetne, ha az író nyomatékosabban ábrázolhatja életszeretetét, életerejét. Ez azonban ellentmondana az életrajz ismert fényeinek.) A drámaíró Illyés legnagyobb teljesítménye, a Kegyenc (1963) nem kötődik nemzeti történelmünkhöz, sőt a római birodalom bukásának eseménysorozatában is hiába keresnénk a cselekmény „hitelét" igazoló adatokat. A dráma „hitelét" egyedül és kizárólagosan művészi ereje biztosítja. Biztosítja —• az idő tanúsága szerint — messze túl azokon a felhangokon, amelyek alapján keletkezésekor a drámát sokan politikai vitairatnak ítélték. Ma már világos, hogy e mű nem általában a hatalom és erkölcs konfliktusáról, az eszme és szolgálat viszonyáról szól. A demokrata Illyés csak az antidemokratikus, nem ellenőrzött, a vezetettek irányában nem felelős hatalom, a zsarnokság erkölcstelenségét hirdeti. Amit Teleki elutasít, arra tesz kísérletet a „kegyenc", Maximus: a cél szentesíti az eszközt gondolatából kiindulva fenntartás nélkül kész szolgálni és elfogadni minden módozatot az eszme megmentése érdekében. Maximus tragédiájának legbelső magja, hogy olyan történelmi pillanatban született, amelyben az eszme elválaszthatatlan attól a formától, amelyben megvalósul. Az eszme: Róma megmentése a külső — hódító — ellenség támadásával szemben. A római birodalmat azonban már csak a hagyomány tartja össze, és ezért Maximusnak a császárság intézményén kívül Valentinianus személyére is szüksége van, mivel az ősi rend törvényei szerint néki kell a birodalom élén állnia. Az ősi rend — egy más jellegű eszme — látszat ugyan, de igazi gyengeségét csak hívei ismerhetik. Ha tehát Maximus Valentinianus támogatása helyett, vagyis a kegyenc szolgálatot visszautasítva, magához ragadná a személyes hatalmat — amit egyébként megtehetne —, megsértené a hagyományos rendet, az egyetlen erőt, amely Rómát belülről összetartja és amit a külső ellenség is méltányol. Ebben az esetben gyöngítené Róma ellenállóerejét, de nem oldana meg semmit, ahogy fia, Palladius sem fog tudni semmit sem megoldani; ha csak — amire semmi jel sincs — nem vonja le a zsarnok-buktató tömegmozgalom tanulságait, s nem építi hatalmát a népre. Hibátlannak tűnő gondolatsor ez, amelyet nem bírálhatunk sem Dürrenmatt szkepticizmusával (tehát nem tehetjük föl a kérdést, hogy érdemes-e