Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)
gének növekedésétől, s lemondva a törökellenes harcról, táborának föloszlatására szólítják fel. A történelmi pillanatban Dózsa nem habozik, de a nemzeti egység gondolatáról végleg nem mond le. Utolsó pillanatig reméli, hogy legalább Zápolyában erősebb a nemzet iránti felelősségérzet az osztályérdeknél. De a főúr más nyelven beszél: Dózsa személyére, kedveltjeire vonatkozó érvekkel és ígéretekkel igyekszik megnyerni a népvezért, aki személyét és — általában — egyesek érdekét mindig alávetette a nép szolgálatának. Dózsa minden személyes áldozatra kész, de az ügy rovására semmit sem hajlandó engedni. Forradalmár hévvel vallja kivégzése előtt: „nincs undokabb a világvezető // Isten előtt, // mint ha nép népet, faj fajt, ember embert // igába tör". Illyés összes drámái közül a Dózsa György mutatja leginkább Shakespeare modelljének tanulmányozását. A Fáldyalánghmi szinte minden terhet, gondolati anyagot a nyelv, a dialógusok szerkezete hordoz. Itt az eseménydús cselekménynek kell a mondanivaló egy részét látványba transzponálnia. A cselekmény szerkezete azonban nem elég feszes, nem segíti elő kellő mértékben a dialógusokban földolgozott problémák elmélyítését. Eldöntetlen erők csak az I. és III. felvonás bevezető jelenetében mérkőznek — a cselekmény szintjén —, de a shakespeare-i mintára fölépített fegyveres harcokban mellékes kérdések dőlnek el. A dráma lényege Dózsa tudatában játszódik le, fejlődését ellenséggel és baráttal folytatott vitái közvetítik. Illyés maga egységes vonulatnak fogja föl nemzeti dráma sorozatát. A Különc (1963) azonban már csak témájában tartozik ide. Teleki László drámájának alaphelyzete eltér az előző művektől. Ott a „mi lett volna, ha..." történelmietlen nézői-olvasói kérdését a drámák anyagában található alternatívák táplálták; a történelmi válaszút egyik — kedvező — ága csak a cselekmény végén zárult le. A Különc a zsákutcába került ember drámája. Akárcsak Kossuth és Dózsa drámai magatartásának, Telekiének is a hazafiasság a legfontosabb, szinte egyedüli tényezője. Itt azonban a hős meg van fosztva a cselekvés lehetőségétől, így a vezető eszményi tulajdonságainál fontosabbá válik tragédiájában az emberi helytállás. Börcsök József története dicsősége csúcspontján, a siker pillanatában végződik; Kossuth és Dózsa nem hajlandók beletörődni vereségükbe; Telekit a körülmények öngyilkosságba kényszerítik. Látszólag lehangoló gondolatsorhoz jutottunk itt akkor is, ha tudjuk, hogy Illyés fölfogásában nemzeti történetünk nem 1514-ben, nem 1848— 49-ben, hanem 1861-ben siklott ki végzetesen. Valójában Illyés itt — és később tárgyalt drámáiban — döbbent csak rá, hogy a tragikum sötétjéből az emberi sors kevésbé harsány, de nem kevésbé fontos tényezőit is ki lehet bontani. Börcsököt társadalmi helyzete miatt meg kellett fosztania a mélyebb intellektualitástól. Kossuthot és Dózsát a retorikus páthosz emelte magasabb régiókba, mögöttük nem csupán tömegek problémái, de a tömegek ereje is fölsorakozott. Teleki tragédiája a magány, a meg nem értettség. Igaz, magánélete, szerelme lehetne gazdagabban motivált; az asszony, aki áldozatkészen és fenntartás nélkül mellette áll mindvégig, lehetne mélyen gyűrűző gondjaiban értőbb társa. De a politikus — Kossuthhoz és Dózsához hasonlóan ízigvérig népvezér — Teleki tragédiája éppen ezék hiánya miatt telítődik emberi problémákkal. Egyéniségének sajátos alkata, érzékenysége, erkölcsi fölfogása, az élet és a tevékenység bölcseleti azonosítása, a halál egyfajta, szinte érthetetlen megvetése és gondolatainak mélysége, távlata zárják körül áthatolha-