Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

időben és térben távoli hősök szájába adta mondanivalóit. De — szemére vetették ezt is •— így is korabeli volt; a mondandó mindig mélységesen igaz, mélységesen emberi érzéseket és viszonyokat fejezett ki." Öt évvel később A nép nyelvéért — A nép színházáért című tanulmányában így fogalmaz: „A színpadon pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniuk, mint az életben. Nem egy mondatnyi, hanem egy mosolynyi hazugság tönkretesz egy egész felvonást, egy hamis kézmozdulat elég, hogy egy figura megszűnjék ember lenni." M o 1 i è r e, Illyés és a komédia Közismert Illyés szoros kapcsolata a francia kultúrával. E személyes indítékokból született kapcsolat a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, a fokozódó német befolyás idején új tartalommal telítődik: a szellemi ellenállás kifejezését is szolgálja. Illyés dacosan tüntet műveltségének francia elemeivel, és jelentős erőfeszítéseket tesz a francia kultúra népszerűsítésére. Ennek sodrában fordítja le a Nemzeti Színház részére Molière Don Jüanját, de a bemutatóra nem kerülhet sor. A fordítás 1944-ben jelenik meg Halász Gábor Két nyelvű klasszikusok című sorozatában, nem sokkal Illyés első drámája, A tű foka előtt. A fordítás vitte közel Illyést a francia klasszikus drámához, Racine-hoz, Corneille-hez, főleg pedig Molière-hez. ,,A világot akarja megváltoztatni" — írja Moliere-ről, sok évvel azután, hogy a Don Jüant lefordította, de éppen a Don Juan ürügyén. — „Ez hatásának titka, ez szinte művészi elve is. Ahogy művészete erősödik, úgy erősbül ez a hitvallása." Egy másik fontos — szintén fölhasznált — ösztönző gondolatot is találunk a Moliére-drámák 1954-es magyar kiadásának előszavában: - - Moherednél a „tréfába egyszerre szigorú figyelmeztetés, szinte érdes kiáltás vegyül..." — írja Illyés. Dicséri jellemeinek árnyaltságát, kiemeli, hogy nem csupán a hős rossz tulajdonságait viszi színpadra Don Juan történetében, de megmutatja jó tulajdonságait is. „Moliére a tréfa, sőt a harag közben is tárgyilagos. Szeme szívesen jár az emberi természet fogyatékosságain — eszményi alakot keveset teremtett —, de ahogy nem hitegeti, nem is keseríti magát... Kegyetlen? . . . Csak a felismerés kegyetlen. Molière-nek ez a felismerés az erőssége." Arra is választ találunk itt, hogy miért vonzódott a negyvenes években különös erővel a Don Jüanhoz. Mert, úgymond „a kemény harcok korszakában" született, annak jegyeit viseli magán. Közbevetőleg: szó esik Illyés Moliere-tanulmányában az író és a színház kapcsolatáról is, meglehetős hangsúllyal. Tegyük hozzá, a drámaíró Illyés kezdettől fogva a színház művészeivel állandó kapcsolatban dolgozik. S elég rugalmas szellem, önkritikus egyéniség, hogy megnyíljék az okos tanácsok előtt, sőt maga kívánja a színházi gyakorlaton alapuló segítséget. Mivel pedig már országos tekintély volt, amikor első darabjához hozzákezdett, a tanács, a segítség, az útmutatás mindig a tisztelet hangján és a legmagasabb hazai színvonalon szólt hozzá. Szerencsés kapcsolat ez, kevés író dicsekedhet hasonlóval. Első drámájáról, A tű fokáról ezeket írja a szerző Drámák (1969) című kötetében — „Könyvdrámának szántam, abban a hiszemben, hogy így is megkapja a műfaj védőburkát és hangtölcsérét. A belerejtett tanácsról azt mcnd-