Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

ütközés, amelynek nyomán kitaszítják a fiatal diákot a mozgalom őrlő frakciózása közepette abból a nagy áramból, amely oly hibátlan ívben látszott lendíteni őt Ozorától Párizsig, a puszták világától a nemzetközi munkásmozgalomig. Bizonyos, hogy a vonzalom és taszítás kettős energiája táplálja a késői elrendezésre törekvő mű belső indulatait. Nem tagadásról volt itt szó mégsem, mint a korabeli kritika vélte, csupán egy Olyan öntörvényű világ kereséséről, amelynek távlataiban változatlanul a régi eszmények fénylettek. Erről tanúskodnak azok a sorok is, amelyéket Illyés a Hunok Parisban 197l-es új kiadása utószavában írt le, érzékeltetvén a fájdalmat, amelyet e mű egykori fogadtatása keltett benne. A kifogások közt, úgymond ,,a legmeghökkentőbb a változatlanul ismétlődő konklúzió: a könyv életrajzi regény, mégpedig arról, hogy írója mint fordít hátat a munkásságnak, a forradalom ügyének. Akkor alakult ki az a tetszetős, mindmáig szapora használatú formula: szerzőnk, az egyszerű vidéki fi Párizsban közel került a munkásság világához, de aztán — a művészi és más polgári körök hatására — elszakadt tőle. — Akkor, ott fonódtam legszorosabban ehhez a világhoz" — teszi hozzá lakonikusan. A megrázkódtatásokon át — úgylehet — talán előre próbált volna áttömi Illyés, ha elhatározó élményként a külvárosok impulzusaival idegeiben lép be a sorba. A pusztai élet gazdag élményvilága, a „fészekmeleg" sugárzása idegdúcaiban, egy meghitt otthoniasság rezdülései az emlékek kitörülhetetlen mélyeiben, az ösztönösen érzett biztonságosabb hátvéd vonzása azonban arra késztette, hogy más irányban közelítse meg a célt. Illyés sohasem került szembe a munkásmozgalommal, korai írásainak erezeteiben is inkább az innen áramló erők hiányával vagy gyengülésével lehet dolgunk, semmint a polémiával. A nagyvárossal szemben táplált ellenérzések mélyén a polgári világtól való idegenkedése rejlik; még az ideológiailag mélypontot jelentő eszmefuttatások is arról emlékeznek meg, hogy a parasztoknak testvéreikkel, a munkásokkal kell majd megbeszélniük gondjaikat, el kell rendezniük velük dolgaikat egyetértésben. De miért nem a nagyobbik testvérnek tekinti Illyés a munkásosztályt? Bizonyos történelmi tények sajátos értelmezése késztette erre, a parasztság és a forradalmak viszonyának tanulságai — a múltban. A Puszták népében írja: ,,A parasztságnak senki más nem szerezhet szabadságot és földet, csak a parasztság. Sohase is szerzett. A nagy francia forradalom vezetői nagy forradalmárok voltak, de a parasztság földfoglalásába csak akkor nyugodtak bele, egy nappal sem előbb, amikor ellene már semmit nem tehettek" A Petőfi lapjai, a Magyarok naplójegyzetei arról tudósítanak, hogy 1848-ban, és 1918-ban is a „forradalmi népőrség" őrizte meg a földet az érte nyúló parasztoktól. Illyés helyesen a nagybirtokok felosztásával tudta csak elképzelni a paraszti nép felszabadítását, társadalmi, emberi felemelkedését. írói küldetésének, elhivatottságának legfőbb értelme volt ez. A nép és a forradalom eggyéforrása által, felemelni a nemzetet — ez művészetének eszmei „vörös fonala". Az eszmény sérelme, vagy vélt sérelme növeszti benne később nagyra a keserűséget, táplálja benne a kételyt. Bizonyos mérvű csalódás tehát a másik nagy osztályban, ugyanakkor a kisbirtokos paraszti lét iránt táplált illuzionisztikus remények színezik gondolkodását a nagy történelmi forduló előtt. Az 1945-ös honfoglalás nehézségei, a föld birtokbavételének bonyolult történései egyáltalán nem gyengítik optimizmusát, a Honfoglalók között (1945) címmel írt riportjai világosan ki-