Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
írott pár verse, melyet népi históriák megörökítésének szentel. A magyar líra egész történetét végigzengeti ez az ütem (Eglakók, Gyimóti kút), régies hangulatot áraszt; naivitását Illyés nagy művészettel ellensúlyozza. Az elmúlás, mint mélyről felizzó költői téma, a Kézfogásokban jelent meg: ..Lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után" •— írta. Az ötvenes évek végén, az összeszűkült világban, új gondok közepette a halál még fenyegetőbb. De most sem a legyőzött ember rezignált bölcsességét fogalmazza, nem a szorongás fekete metafizikáját. A jó halál üdvét keresi, a „vég euphoria jának" vigasztalását. A Mors bona, nihil aliud „föld-szelídítő" értelmi himnusza után Túl az innenen — amibe már iróniát, sőt „móka-szót" vegyít — az egyszerű paraszt bölcsességet hívja igazához tanúul: „vigasztalni is csak így tudok — párasat apáink módján: Semmi baj: — aki nem fél, haláláig fiatal!" Másutt is, feloldásként, ilyen egyszerű igazságokat ír le: „Beveszünk mégis, szörnyű vár!" (Kat-kat), „nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomorú!" (Szellőzés-tisztulás), „emberi faj, megválthatod magad!" (Dologidő). Katarzis erejűvé az emeli gondolatait, ahogyan végigjárja a kínok és kételyek poklát s az „ebtámadás" megaláztatásából fölemelkedik. Gondolati költészet nem gondolati vagy éppen filozófiai felfedezést jelent, hanem a költői világképben a gondolati elem uralkodó szerepét. Különös, hogy épp halálverseiből — s leplezetlenül őszinte szerelmes verseiből, a gyehenna és éden párosát váltogató vallomásokból — tör elő leghívebben, a jelen élményeként, az a természetes humanizmus, amely középpontba állítja a „kétkeziek" világát: munkájukat és erkölcsüket — ennek jelképe Ozora és ozorai hősei. Innen indulva, a mindig újrakezdő és alakító tevékenységet eszményíti, a teremtő munkát változatlanul a legemberibb értéknek véli (Ferenczy Béni). Csak legválságosabb éveiben, a világháború idején volt menedéke a „külön világ": szerelem, otthon, táj — újra nagy szerephez jut, az ötvenes évek végén, szinte túlzottan nagy szerephez. A „kis külön világ" témáinak uralma, érzelmi és hangulati légköre éppen nem azt érezteti, hogy magányos belső és természeti szemléletbe vonul vissza fontosabb, lényegesebb költői témák elől. Ugyanaz a harc dúl itt is, mint többi versében; közvetett utalásaiban az ötvenes évek végének hangulataira ismerhetünk. A „kis világ" magánya ezért nem kínálhat harmonikusan zárt védettséget: fullasztó magány ez, kétellyel és gonddal van tele: „zord árvaság" és nem társadalmon kívüli békesség, ha a néma tó, sirályok röpte, egy hajó-út ad is megnyugtató pillanatot: „Kedvem ellen kószálok itt — Szívem tán megkönnyebbedik — Szőlőhegyi kisutakon — mint beteget úgy járatom". Megrendült, viaskodással és feszültséggel terhes élet vallomásait foglalják magukba e versek. Nagyon ritka a tiszta nyugalom, amit a Zápor után természeti képei idéznek. Visszavonulása az intimitásokba, kis témákba, tájszemléletbe nem is eredményezhet idillt. Illyésnek mindig volt erő-fölöslege az ddillre: forradalmi verseit a harmincas években is az életképek, románcok, békésebb, szelídebb hangja kísérte. Az akkori harmónia most romokban hever. Az Eluard-fordítások művészi tapasztalataival telítődő új műfaja is, a „modern dal", még az enyhültebb hangulatú is a szív poklai felé nyit távlatokat. A „kis világ" verseit nagy megrendülés szülte. Meglazult vagy veszni látszott az a biztos, sokszálú kapcsolat, amely életét és költészetét a társadalmi-nemzeti léthez fűzte. Ritkán mutatkozik az a biztonságérzet, mely a Szekszárd fele párversét, a Szívközelbent jó érzéssel eltölti. Ez magyarázza az Üj versek teljesen nem, csak részben feloldott „disszonanciáját", ezért kényszerű és gyötrő a magányosság. Tihanyi
