Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
A Ménedé fckel egy új verstípus tűnik föl, az indulatmenetbe ágyazott költeménnyé. A fékentartott indulat költője Illyés, a logika szigorával mérsékli fölhevüléseit, annál erősebben hat az olvasóra, ha a megfegyelmezett versből egy sor, egy mondat erejéig az indulat meztelenül, a logika gátjait mintegy átszakítva, kicsap. Ezt az erős, versteremtő indulatmenetet különösen a Bartók és A reformáció genfi emlékműve előtt című költeményénél figyelhetjük meg, de példát ad erre már a Menedék is. A vers szerkezetében és gondolati anyagában is három részre tagolódik: az első a „halálos nyavalyáról" szól, hogy „veszni kell"; a második az öregség testi tüneteiből sorol föl néhányat; a harmadikat a búcsú hangjai töltik el s a pillanat ünnepiességét finoman úgy fejezi ki, hogy latin mondatot sző a sorok közé, s rárímelteti rögtön a fordítását is. Az első rész a belenyugvás hangulatát árasztja, azt a második és harmadik — strófaszerűen is elkülönített — szakasz, ha a szavak szótári értelme szerint olvassuk a verset S olvashatjuk is így, ám épp a visszatartott indulat árulkodik arról, hogy a Menedék végül a halál lényébe bele nem nyugvó ember érzelemvilágát vetíti elénk. Hiába tudja az elme, hogy az ember sorsa a halál és lassúbb-gyorsabb agonizálás / minden élet ötven után", az életösztön tiltakozik a „végső ebtámadás ellen, ez világlik ki az ellágyuló búcsúzás gyöngéd szavaiból. Régi lélektani fölismerés, hogy a szerelem és a halál érzülete gyakran fonódik egybe: a szerelem az odaadásban végtelenné kívánná tágítani az életet, ilyenkor éli át az ember legteljesebben, hogy élete — Illyés szavával — „öröklét igényű" s kerül ugyanakkor szembe nemcsak az idő múlásának, hanem saját végességének tényével is. A Menedék harmadik, búcsúzó része, a halál tudatában a szerelem menedékében talál vigaszt, a vers indító ós záró része a halált és a szerelmet villantja össze: az élet természetes szervezetében egymástól legtávolabb eső, az emberi érzékelésben mégis legszorosabban összetartozó létállapotokat. A Menedéket egyenlő joggal tekinthetjük a halál és a szerelem témájára írott versnek. A Mors bona nihil aíiudban megpróbálta, hogy ésszel a halál fölébe kerekedjék: „Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma, / meddig az elme el ne jutna, esküdjünk ésszel is e szívünk-rég-gyanította / Mors bona,, nihil aliud-ra!" A jó halál üdvét keresi itt: „s mi a legfőbb jó a világban? A végső oltalom! A jó vég!" Az antik vigasztalás-irodalom erkölcstanához áll közel e költemény gondolati tartalma; Senecának Marciához írott sztoikus consolatiójából a Mors bona-val érintkező mondatokat idézhetünk: „A halál sem nem jó, sem nem rossz; mert akár jó, akár rossz, csak az lehet, ami valami; ami önmaga semmi és mindent megsemmisít, az nem juttathat minket semmiféle sorsra sem; mert minden rossz és jó valami anyagban mutatkozik meg okvetlenül. Nem lehet hatalmában a sorsnak az, amit a természet elbocsátott, s nem is lehet szerencsétlen az, aki nem létezik." 26 A sztoicizmus erkölcsét Illyés azzal toldja meg, hogy az egyéni halállal a Had, a fajta továbbvirulását állítja szembe, így találván gondolati kiutat és egyúttal megnyugvást is az élet-halál dilemmájában. Illyés, híven életelvéhez — az élet dolgait tegyük úgy magunkévá, hogy igyekezzünk mindent megérteni és ezáltal értelemmel fölébe is kerekedni — az öregedóst és a halált is racionalista szemlélettel avatja személyes ügyévé. Az a Mors bona-ból is kiviláglik, hogy a tertium non datur híve, a lét és nem4ét között harmadikat nem ismer s főként nem ismer el 26 SENECA: Vigasztalások, 1967. Fordította: RÉVAI JÓZSEF. 45—46.
