Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BOTKA FERENC: A nemzetközi proletkult
nyék közt időszerűtlen, illetve tévesen értelmezett humanizmust és a történelem parancsára cselekvő forradalmi kérlelhetetlenségét. A darab mozgalmas cselekménye a maga sokrétűségében idézi elénk a forradalmi harc adott szakaszának problematikáját. A proletkult-művészet fejlődésének e belső elmozdulásai: az elvonttól a konkrét felé különösen az — eleinte rendkívül kis számú, majd fokozatosan elszaporodó — prózai kísérletekben mutathatók ki a legszemléletesebben. E folyamat első csíráit az ún. agitációs mesékben vagy történetekben figyelhetjük meg. E rövid írások, amelyek — elnevezésüktől eltérően — többségükben nem a gyerekek, hanem a felnőttek számára készültek — a műfaj adta keretek között, — rendszerint egy-egy osztályigazság kimondására vállalkoztak. Német variációi közvetlenebbül, de egyben szárazabban fogalmazták meg mondanivalóikat (1. pl. Lene Voigt: Az okos és ostoba hajadon, Otto Erich Hartleben: Értéktöbblet, Otto Rühle: A tudnivágyó fiú, stb.), a magyar és cseh írásokban kissé több a játékosság, a fantázia (1. pl. J. W olker: Mese a milliomosról, aki ellopta a napot, Mácza János: Mese a Jó Emberről és a Szegénylegényekről, stb.). A proletkult-próza kezdeményezései közé tartoznak az ún. sors-elbeszélések is. Ezek jellemző illusztrációját látjuk A. Berj usina: Egy orosz parasztasszony életéből c. dokumentumírásában, amely a maga idejében általános figyelmet keltve járta be a nemzetközi kommunista sajtót és szemléltetően példázta az elnyomott nő öntudatra ébredését, társadalmi aktivizálódását. Az efféle életdokumentumok felmutatásának a szándéka „a levegőben volt". A húszas évek elejéin kezdő tollforgatók és tapasztalt írók egész sora írja élettörténeteit, amelyek hol a kapitalizmus elnyomorodottjainak, hol az öntudatra ébredt proletárok sorsain keresztül mutatnak rá a forradalmi gondolat igazságaira, harcbaszervező erejére (1. pl. Max Schmidt: Tintakuli, Karl Quosig: Delirium tremens, Benedikt Ottó: Egy úrifiú története, Illés Béla: Ruszin Petra temetése, Történet a Verhovináról, stb.). A forradalmi irodalom e „konkretizációja" egyre szélesebb távlatú, egyre koncepciózus abb alkotásokat hozott létre. A művek egyre inkább a valóság egy-egy nagyobb szeletének a bemutatására, egy-egy társadalmi folyamat intellektuálisan is átgondolt értelmezésére törtek. Csupán jelzésként utalunk P. Dorohov: Golgoota c. regényére (az orosz polgárháború egy kritikus szakaszát eleveníti fel), Gábor Andor: Az út c. színművére (a világháború emberpusztításainak és a forradalmi gondolat térhódításának a képet rajzolja), Erich Mühsam: Júdás c. darabjára (az 1918-as általános sztrájk elvi és gyakorlati kérdéseit vázolja), Hermynia zur Mühlen mesesorozatára (a tőkés rend gazdasági és politikai rendszerét, a munkás-összefogás célját és értelmét magyarázza ifjú olvasóinak), s végül Barta Sándor: Csodálatos történet vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen él c. regényére (nemcsak az elnyomást és a forradalmi harcot, hanem bizonyos mértékig már a végső célt, a kissé utópisztikusán megrajzolt jövő képét is felvillantja). A fentiekben felvázolt fejlődés meggyőzően bizonyítja: a proletkultművészet nem statikusan jellemezhető állapot, hanem dinamikusan kiteljesedő fejlődés, amely — a mozgalom változásait követve — átnő, átalakul, előzményét alkotja a szocialista művészet további periódusának, amelyet az orosz proletárírók kezdeményezésére utalva RAPP-művészetnek, proletár-
