Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
hozzátartozik, mint szemléletének mindenen átütő racionalizmusa. Ha Illyés valamihez ragaszkodott és valamiben bízni tudott, akkor első helyen mondhatjuk, hogy az emberi értelem szívós küzdelmének a képviselője. Racionalista, homályt és romantikát nem tűrő alkat; mindig az az igénye, hogy a dolgokat velejéig átvilágítsa. Nem is támadt vitája a 19. századdal. A két háború közötti időben nemcsak Németh László és Halász Gábor, de valamirevaló esszéista, ha csak tehette,, rádöbbent a liberális álmok után futó, kapitalizmust szülő, hősiességében és lelkesültségében oly monstruózus és naiv századra. A modern irodalom nagy harangzúgás közben temette a tudományban és az irodalomban hinni tudó, törvényeket látó és az emberiség előrejutásában bizakodó századot. A 19. századi liberalizmushoz — mondani sem kell, semmi nem köti Illyést. De továbbvihető hagyományként tiszteli szabadságeszméií, az élet áttekinthetőségét valló értelem-tiszteletét. Napjaink modernség vita ja is változatlanul akörül forog, minek is tartsuk az életet? Homályos labirintusnak, amelyben az ember céltalanul kóvályog, halad valami számára megfoghatatlan és fenyegető vég felé, vagy értelmesen működő, azzá tehető, nemesíthető szervezetnek, melyben az ész és szív — nem a fölényes mindentudás hiedelmével, de a változtatás igényével és reményével, mégis mindig előreküzdi magát. Nagy Lajosról írta, akiről mellesleg nála megértőbben talán senki sem szólt: „Sorsára gondolva, a szomorúságon át olyasmi fogott el, mint amikor győzelmi hír érkezését várja az ember: valahol valami diadal történt. Micsoda diadal? Nehéz végighaladni ezen a gondolatsoron, jobbról-balról közhelyek sivatagja. Először lett valóságos élmény számomra, hogy az ember csak mint társas lény ember. Hogy az örök, isteni gondoskodásban való hit elmúlása után, egyéni örök életünk reményének szétfoszlása után az életet csak az tudja emfoermód végigélni, aki átérzi társaslény voltát, aki az emberi közösség tagjának, a halhatatlan emberi faj tagjának, az elpusztíthatatlan földi lét részének tudja magát. Aki hittel és szeretettel van ez iránt a közösség iránt: aki érdemesnék tartja érte a munkát és a harcot. Aki hisz a jövőben!" 9 Vallja is, hogy az irodalomnak, de még a költőnek is az értelemre kell magát bíznia, mert csak így végezheti el újra meg újra időszerű feladatát; a világ újra felfedezését. Az irodalom megismerés, az igazság megismerése, de ez a nostalgie de la justice emberszabású: „Az igazság ugyanis megismerés. A legizgalmasabb persze az emberről szóló igazság, az ember határainak, jó és rossz képességeinek, múltjának s jövőjének megismerése. . . Elfogult véleményem ugyanis az, hogy amit az ember ember-természetéről tudunk, azt voltaképpen a művészi ábrázolásból, szorosabban a szépirodalomból tudjuk." 10 Ezek a sorok is jelzik: Illyés számára a „megismerés" elsősorban emberi tartalmakat jelent. Irodalmi gondolkodása ezen a ponton ágazik el tágan értelmezett realizmus-elméletének irányába. Többször leírja, hogy az írónak a lényegre kell látnia s erre az teszi képest é, ha világszemlélete iránytűt tud adni a kutatáshoz. Nem említ azonban sehol sem osztály, sem ideológiai előfeltevést. Legtöbbet idézett példái — Petőfi, Ady, Vörösmarty, Fazekas — így is világosan érvelnek, önmagukért beszélnek. A gondolatmenetből azonban nem véletlenül mariadnak el az előfeltevések. Az irányzatos irodalommal, mely mintegy előre tudja, mit akar megírni, már a harmincas években vitája tá9 NAGY LAJOS: Ingyen lakoma. Bp. 1964. I. 73—79. A nép költészetéért. Uo. II. 70—7».
