Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

Annál inkább a magyarság eredete, történelmi múltjának összegezhető tanulsága és a magyar nyelv mivoltából előhívható jellegzetességek tudatosítása. Igaznak kell elfogadnunk a harmincas években íródott szavait: „A népen változatlanul a dolgozókat értem; a magyar nékem először burgonyakapálás, vagy patkó-kalapálás közben mutatkozott be, homlokát törölte, mielőtt végre megszólalt."

6 Másutt is, következetesen ragaszkodik ehhez az elvhez: „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenek előtt támogatásra, fényre, döntésre: nemzeti dicsőségre jogosult itt; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb, nyelvileg s ha kell fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága. Amilyen mértékben módosul, emelkedik valaki, olyan mértékben van alkalma kiemelkednie is, e földről. A kultúra nemzetközi, annak élvezője is azzá válik. Ezt nem helytelenítem. A földhöz kötöttség és a földhöz ragadtság között vajmi kevés a különbség, sajnos."

7 Illyés „magyarságának" ez a veleje: a magyar az ő szemében a néppel egyenlő, még pontosabban szólva, a dolgozó osztályokkal. Ez a magyarságfogalom soha sem ismerte a faji megkülönböztetés nacionalista tartalmú jegyeit, de a fajtakutatók mitikus álmodozásait sem. „Keressük a magyarság ismertető jeleit s a legtöbben folyton valami színpadiasan megrázót várunk, villanást, mennydörgést; az »éji homályból^ valami kinyilatkoztatást, fajta-lélektant kőtáblákon; konokan az égre nézünk, illetve a felhőkbe. Innen a sok misztikus sorstudat, a sok álomkép elrendeltetésünkről."

8 Illyés jelleg-vizsgálata nem is hajlott át még a dicséretnek sem abba a válfajába, amely könnyen hajlamosnak mutatkozott más nemzetek lebecsülésére, írásaiból egyetlen sor bizonyítékot arra felhozni nem lehet, hogy a magyart más népek rovására valaha is előnyben részesítette volna. Viszont annál több kérdőjelet ébresztett az a „magyar pesszimizmus" gyűjtőnéven ismert érzület, amit Illyés a magyar irodalomból olvasott ki. Nem egy írásában vágott neki e fogas probléma megoldásának, a „nemzeti szorongás" történelmi vagy alkatbeli, lélektani magyarázatát keresve. A „magyar pesszimizmus" mindenekelőtt ténykérdés: mily mértékben mondható a magyar irodalom jellemző tulajdonának ez a századokon át fönnmaradó, sötéten búsongó hang. mely a nemzet 'végső veszedelmére figyelmeztet — Zrínyitől, Kölcseytől Vörösmartyig s onnan tovább, el egészen a 20. századi irodalom alkotásaiig. A nemzeti szorongás valóban összefoglalója, lényegi kifejezője-e az irodalomnak, hozzá téve még azt is, hogy a „nemzet szelleme az irodalomban lakik" — mint Illyés írja, tehát nemcsak az irodalomra érvényes, hanem tágabban a kiforrott közösség lelkületére, érzületére is. Ez a magyarság-eszme a harmincas évek közepének Illyése szerint a történelmi magányosságból eredt, ám ezt a feltevést maga az író is feltevésként adta elő, nem pedig lezártnak vélhető gondolatsor végeredményéül. A nemzeti sajátosságok földerítése során Illyés igen nagy óvatosságot, körültekintést mutat — több ízben írja, talán föl sem lehet mérni melyek az ún. nemzeti jelleg alapjai. A „nemzeti szorongás" azonban újra meg újra felbukkan írásaiban. A felszabadulás után nyerte el azt az új tartalmát, amely időnként lírájában is megszólal, drámáiban is jelen van: ekkor váltott át az eljátszott történelmi lehetőségek miatti fájdafi Magyarok, é. n. 454. 7 Uo. 366. 8 Uo. 369.