Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BARÓTI DEZSŐ: Rimbaud és a magyar költészet
Magánhangzó/c-jának teljes szövegét közli (franciául), hanem René Ghilnek az utóbbira felépített szimbolista teóriájáról is tud, valamelyes hatást gyakorolt volna a magyar líra további útjára. A magyar szimbolizmus szálláscsinálója, ahogy ezt már a kortársak is, élükön Adyval és Kosztolányival, elmondták, mégis inkább Szini Gyulának a Magyar Géniusz 1903-as évfolyamában (jan. 4.) megjelent A dekadensek c. tanulmánya volt, Bóka László (Itk. 1954. 2. sz. 129. 1.) egyenesen e cikk hatásának tulajdonítja a szimbolista Ady megszületését. Bennünket most csak az érdekel, hogy Szini erősen szecessziós konstrukciójú és stílusú esszé-féléje Verlaine és Mallarmé mellett már a dekadencia zsenijei között emlegeti Rimbaud-t. Neki köszönhetjük a Magánhangzók első, még eléggé ügyetlen fordítását. Ö is részletesen beszél a szüneztezia költészetéről, s közben Rimbaud életrajzának egyik-másik kényes epizódjára is kitér. Szini Gyula esszéjével, amint már ezt is többen megállapították, a századvég dekadens Rimbaud-alakja érkezett el a magyar irodalomba. Versei megismertetésében úgy látszik nálunk is sokáig Van Bever és Léautaud Poètes d'aujourd'hui és G. Walch: Anthologie des poètes contemporaines című, a század elején sokat forgatott antológiái játszották a legnagyobb szerepet. A magyarul megszólaltatott Rimbaud-versek azonban egyideig mégis az olyanok közül kerülnek ki, amelyeket az akkor még a szimbolizmuson inneni hazai közízlés is jól befogadhatott. Aki például csak a Rimbaud első magyar fordításai közül való Dormeur du val sorait (A völgy alvója) ismeri Rimbaudtól, aligha gondolhatna arra, hogy a lírai kifejezés egyik nagy forradalmárának művét olvasta. De a remek formakészséggel megírt vers bizonyára épp ezért vált hamarosan az antológiák és tankönyvek kedves darabjává. Magyarra legelőbb Gábor Andor (Jövendő 1905. 10. sz.) és egy méltatlanul elfelejtett szegedi költő, Babits közeli barátja, Kún József fordította (A Hét 1905. július), jórészt még líránk hagyományos eszközeivel, ami különben nem feltétlenül jelentette az eredeti elárulását. Kosztolányi fordítását csak a könnyedebb verselési készség és néhány élénk, impresszionista hangulatot keltő színe különbözteti meg magyar elődei megoldásától. A Magánhangzók mellett Rimbaudnak ezt a versét ültették át legtöbbször magyarra, Kosztolányi után Tóth Árpád és Franyó Zoltán, majd pedig Kardos László és Rónay György az előbbieknél kevésbé színpompás, de az eredetihez hűségesebb átültetései következtek. Lehetséges, hogy a fordítók egy részét már nemcsiak a francia eredeti tökéletes formai felépítése vonzotta. Érdeklődésükbe talán az is belekomorlott, hogy ezt az 1870—71-es német—francia háború idején írt szép verset az első világháború hasonló látványai egyideig szinte aktuálisabbá teették, mint megszületése pillanatában volt. Gábor Andor és Kún József fordításaival nagyjából egyidőben a Népszava is (1908. 35. sz.) felfigyel Rimbaud nevére. Abádi Imre a Szegények lemplomában-t fordítja le, alighanem azért, mert észrevette, hogy a szociális tendenciával, sőt vallásellenes éllel is olvasható vers jól beleillik a .szociáldemokrata napilap politikai irányvonalába. A líra hagyományos eszközeivel készült fordításnak különben csak irodalomtörténeti jelentősége van, hiszen egyetlenegy olyan megoldást sem ad, amely feleslegessé tette volna Kardos László és Rónay György későbbi fáradozásait. Egyébként tudomásom szerint ez az első és sokáig az egyetlen Rimbaud-vers, amelyhez magyar művész készített illusztrációt (Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete csaknem húsz évvel később. Kardos László fordítása kíséretében a rövid életű Pandorában jelent