Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
RÓNAY LASZLÓ: A Magyar Csillag
Nagy Zoltán a „rejtőzködő kegyetlen Istenről" beszél (Az istenek élnek), Illyésnél pedig felsejlik a halál félelmetes víziója: Gőzlő gerendák, dúcok hevenyében összehányt kövek kormos tetejében a város felett és hazám felett ropogó, izzó máglyán heverek. Hunyom szemem és fordulok a falnak, add meg, Uram, hogy fiatalnak haljak. (Máglya) J ékel y Zoltán is úgy érzi, hogy „utolsó perceiben eszmélkedik, s csak holtan ébred majd fel", Vas István a vérszínű világról ír, s a teljes reménytelenség hangja tör fel Zelk Zoltán költészetéből is: „Most már megették lelkemet, / megették minden percemet / s ereimből a vért is / kiszívták. S végső kincsemet, / mi még szivemben rejtezett: / felfalták a reményt is" (Vártam). Ugyanez a hang jellemzi az ekkor jelentkező legfiatalabbakét; pl. Csorba Győző is a hiábavaló várakozást énekli meg. A novellákban is kísért az elmúlás képe. Rendkívül változatos az elbeszélések hangja, ott szerepel a Magyar Csillagban Illés Endre és Kádár Erzsébet pontos, szinte könyörtelen élességgel megfogalmazott művei mellett Márai csapongó Bizánca, Nagy Lajos Megbeszélik a balesetet című elbeszélése, Kodolányi Nyulcsánk meg jajgató-ja, Tamási Áron játékos-irracionális Ezüstegere, Gelléri két elbeszélése, Kolozsvári rendkívül jelentős esszéregényének, a Tegnap-nak részletei, s Illyés Gyula költői szépségű Mint a darvak-ja. Ez a gazdag névsor s a sokféle irányzat is jelzi, hogy a Magyar Csillag az adott lehetőségek között igyekezett helyet adni a legkülönbözőbb szépirodalmi törekvéseknek, megkísérelte összebékíteni a különböző stílusformákat is. A „tehetségek egyesítésének" programja tükröződik a lap nagyon igényes kritikai rovatában, amelynek arcélét elsősorban az esszéista nemzedék (Halász Gábor, Cs. Szabó László) szabta meg. Beköszöntőjében 15 Halász Gábor a kritika színvonal-emelkedését várja az erők egyesítésétől. A „külön táborozás" — s itt a népi-urbánus ellentétre céloz — tényét elsősorban épp a kritika sínylette meg — írja a többi között —, amelyre most az a nemes feladat vár, hogy visszataláljon a lényeghez. Azt is reméli, hogy a kritikusok elkötelezett hangja visszaállíthatja az értékek — az önérték és szellemi érték fogalma állandó kategóriája a lapnak — eredeti rangját is. Mindezek fölött pedig szolgálnia, használnia kell a kritikusnak, számba kell vennie a szétforgácsolt erőket, s elő kell segítenie ezáltal „az érték, a rang minden más szemponttól független, új megbecsülését". Az „érték iránti közöny" ellen emeli fel szavát Illés Endre is, 16 aki gunyorosan veszi számba az „irányított kritika" tévelygéseit. Ezért aztán „már nincs író. Nincs, akire ne freccsentettek volna sarat, rágalmat, bérencséget és árulást. Nincs író. Csak vádlottak és elítéltek vannak. És kritikusok. A porond tele van félelmetes, hangos kritikusokkal. Aki nem hangos és nem pökhendi, az nem is kritikus. Csak ők maradtak már. Hamarosan nem is lesz más választásuk: meg kell enniök egymást." A Magyar Csillag nem vágyik erre a kétes értékű dicsőséget adó porondra. Helyette inkább a józan racionalizmust szorgalmazza. Halász Gábor 15 Halász Gábor: BEKÖSZÖNTŐ EGY ÜJ ROVATHOZ. 1941. 45. 1« Illés Endre: SZEMÉLYESKEDÖK ÉS PÖKHENDIEK. 1941. 107.
