Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
már nem élezik ki azt a kérdést, hogy Illyés egész életműve, s benne a Kegyenc is, belül van-e vagy esetleg kívül a szocializmus irodalmán, a bemutatót pedig hozzájárulásnak látják színházművészetünk a hatvanas évek második felében észlelt emelkedéséhez. 208 Világosan kiderül, hogy Illyés Gyula drámaírói programját három ágon valósítja meg: egyik a nemzeti-történelmi hazafiság-drámáké, másik a népi kópé játék oké, s harmadik: a jellem-elemző, általánosabb jelentésű történelmi tragédiáké. Ide tartozik a Kegyenc és a Tiszták (1969) is. A Tisztákat fogadó kritikák értelmezéséből nyilvánvaló — Illyés maga is megvilágítja szándékát az albigensekről írott cikkében 209 —, hogy a kis-nemzetek létét féltő aggodalma is megszólalt a drámában, midőn a 13. századi albigens eretnekek utolsó ellenálló várát színpadra állította. Némelyik kritikus a kisnép féltő aggodalmat eleve pesszimistának ítéli, mások a két korszak;, (amelyről a dráma szól és amelyhez szól) összecsendítésekor abban észlelnek disszonanciát, hogy Illyés a nép-töredék magányos ellenállásának nagyszerűségéről ír, s nem keresi a lehetséges szövetségek gondolatát. 210 A pesszimizmust más kritikák vitatják: „Illyés a megoldást, kiutat kereső művészek sorába tartozik. Pesszimista hangoltságúnak tetsző műveiben is pozitív megoldások után kutat" 211 — írja Béládi Miklós. „E drámatípus talán legkényesebb pontja — folytatja —, hogyan sikerül a történelmi helyzetből és a személyes sorsok motívumaiból származó tragikus elemek szerves egységbe fűzése. A köz- és magánérdekű jelenetek ritmusosan hullámzó fölépítése már a Kegyenc szerkezetét is meghatározta, •—• a Tiszták kompozíciója is ennek a ritmusnak a vonalán bontakozik ki. Illyés minden előző drámajánál szervesebb egységben. Ezért is tekinthetjük a Tisztákat legdrámaibb drámájának." Pándi Pál fölvet dramaturgiai és ezzel összefüggésben szemléleti vitapontokat, —• elsősorban a nemzeti veszélyeztetettségnek a konkrét osztály viszonyoktól történt elvonatkoztatását —, de ezeket is úgy, ahogyan e korszakban már az Illyés-viták folynak: ,,a közös gondolati munka szabályai szerint, Illyést tisztelve". 212 A prózaírót e periódusban két kötet kapcsán méltathatják. A Szíves kalauz Illyés régi és újabb „útleírásainak" gyűjteménye — az 1934-es Oroszországtól az 1965—1966-os szomszédországbeli élményekig. Mindegyik kritika kiemeli, hogy Illyés nemzeti költő „minőségben" jár a világban; nemzete, s elsősorban a kétkeziek osztályérdeke szerint tapasztal, mérlegel. 213 S oly szépen, költői ihletével vezet kalandozásaiban, hogy a kaland az olvasóban játszódik le, „önmaguk merész beutazásához" kalauzol. 214 Másik kötete az Öregedés tüneteit életvidám zsánerképekben elemző, halállal perlekedő esszéregénye, a Kháron ladikján (1969), melyben a korábbi verseknél „látszólag pátosztalanabb s egyszersmind árnyaltabb hang szólal meg..., teljes tisztasággal és erőteljesebben. S ha a késői Illyés versesköteteinek nem egy alkotásáról elmondható, hogy közel áll a prózához, ugyanúgy elmondható ennek a fordítottja is: ez a ,próza' nehezen minősíthető prózá208 BERKES ERZSÉBET—BÖGEL JÓZSEF: Emelkedőben a magyar színházművészet, Társadalmi Szemle, 1968. 7. 68—74. 209 ILLYÉS GYULA: Az albigensek földjén, Népszabadság, 1969. XII. 25. 210 BARTHA ANDRÁS : Tiszták, Magyar Nemzet, 1969. XII. 24. 211 BÉLÁDI MIKLÓS: Illyés Gyula: Tiszták, Kritika, 1970. 3. 1—4. 212 PÁNDI PÁL: Tiszták, Népszabadság, 1969. XII. 31. 213 FENYŐ ISTVÁN: Szíves kalauz, Népszabadság, 1966. XII. 14. FARAGÓ VILMOS: Külföldről — hazai mértékkel, Élet és Irodaim, 1966. 28. 4. 214 SZABÓ EDE: Költővel utazni, Üj írás, 1966. 10. 115—117.
