Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
alapján kimutatja 175 Illyés irodalomszemléletének — vitatható pontjaival együtt is — folyamatosságát, összefüggéseit és változatlanul érvényes vezető eszméjét, miszerint: „Európa népeinek most következő félszázada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva, miképp terjedjenek át. . . a szocializmusba, s azon át abba az új erkölcsiségbe, amelynek épp a szocialista eszme a legfőbb tünete." 1 9 6 5 — 1 9 7 0 összegezve az 1961—1965-ös időszak Illyés-irodalmának lényegét, megállapítható, hogy a kritika az életmű minden szintjén elvégezte — fokozatosan — a tisztázást és újraértelmezést. Illyés Gyula helyének, személyiségének megítéléséhez a 60. születésnap, a lírikus művéhez a Nem volt elég, a prózaíróéhoz az Ebéd a kastélyban, a műfordítóéhoz a Nyitott ajtó, a drámaíróéhoz a Másokért egyedül, az esszéista gondolkodóéhoz az Ingyen lakoma adott kulcsot és méltó alkalmat. Ezek a pálya-összefoglaló jellegű művek maguk is helytálltak önmagukért, de bizonyos, hogy az emelkedő színvonalú kritikáknak is szerepe volt abban, hogy Illyés Gyula személye ós életműve megillető helyére került, s 1965-től a pályának — immár új művek pompás, sűrű sorában is — magasba emelkedő, új szakasza nyílhat. Ennek a szakasznak, akár csak az előzőkhöz hasonlóan részletező kritikaszemlézését ez a dolgozat nem vállalhatja: pusztán a megjelenő kritikák óriási — és bibliográfiailag jórészt összegyűjtetlen — mennyisége miatt sem. De a lépésről lépésre haladás nem is lenne értelmes itt már: Illyés Gyula életműve irodalmunk klasszikus értékei közé, a szocialista társadalom irodalmának élvonalába került, — ha folynak is viták, azok nem érintik Illyésnek ezt a rangját, inkább az egymással — irodalmunk történeti értékén, esztétikai kulcsfogalmakon és egyebeken — vitázó kritikai iskolák, irányzatok vitái: Illyés műve ezekben éppúgy jelképes érv és bizonyíték, mint Petőfié vagy Aranyé, Adyé vagy Babitsé, bármely klasszikusunké. Ilyen viták valóban folynak: például megjelenik olyan tanulmány — Fehér Ferenctől 176 — amely Illyést abban „dicséri", hogy a népélet „elkülönült komplexumából", emez „ellenálló és makacskodó anyagból — pályatársai közül egymagában — mégis klasszikus művet tudott alkotni", költészetét „végszónak", a költőt „az utolsó népi-nemzeti költőnek" állítja. Ezzel — az Illyés művét a „népi-nemzetiség" Prokrusztesz-ágyába szorító, s így az illyési típusú lírát a jövőből, a szocializmus távlataiból kirekesztő véleménnyel — szemben idézhetjük azonban a periódus akárhány mértékadó és a valósághoz közelibb megállapítását. A Magyar Irodalom Története Illyés Gyula fejezete 177 alapos pályaképpel épp azt bizonyítja, hogy „népisége a nemzeti és az emberi érdek párosításából nyeri egyéni színét és új költői irányt teremtő jelentőségét". Az új költői irány életképességét, jövőszerűségét pedig Csoóri Sándor vagy Váci Mihály költészetében is bizonyítja, nem csak beszédeiben, 178 cikkeiben, 175 KENYERES ZOLTÁN: Az étlap tartalma — Illyés Gyula irodalomszemléletének összefüggései — Kortárs, 1967. 2. 198—205. 176 FEHÉR FERENC: Illyés Gyula, Valóság, 1966. 6. 60—74. 177 (BÉLADI MIKLÓS): Illyés Gyula, A Magyar Irodalom Története, Akadémiai, 1966. 6. kötet, 461—494. 178 CSOÖRI SÁNDOR: Illyés Gyuláról, Kortárs, 1968. 981—984.
