Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
(elsősorban a francia) mellett érdeklődésének Kelet-Európára fordulását, 157 amely, természetesen, nem pusztán táguló fordítói érdeklődést, hanem rokon nemzeti és költészeti sorskérdések iránti érdeklődést is jelent. Joggal állapítják meg a kötet alapján, hogy Illyés „a katedrális-építő műfordítók közt is a legjelentősebbek sorába tartozik", 158 akinek munkáját franciára fordított verseinek új kötetével 159 sem viszonozhatták még, értékben, a külföldi költőtársak. A drámaíró szándékainak és eredményeinek tisztázására széles körű vitát inspirált a Másokért egyedül (1963) című kötetben közölt két dráma, a Kegyenc s a Különc, valamint a folyóiratban megjelenő Malom a Séden. A polémia középpontjába, természetesen, a Teleki László százhúsz éves drámájából új életre keltett Kegyenc kerül: ebben a történelmi metaforában a legközvetlenebb a jelen, pontosabban a közelmúlt társadalmi kérdéseinek megítélésére vonatkozó kritika. Megjelenik ugyan olyan bírálat is, amely, bár nem az aktuális tartalmat vitatja, de a példázat történelem-képét illuzórikusnak, így érvénytelennek ítéli, 100 az elemző kritikák azonban nagyonis figyelemre érdemesnek találják a történelmi hasonlatot, „kíméletlen vallomásnak arról, meddig terjedhet az egyéniség önfeláldozása, . . . hol a határ, amin átlépve a szolgálat már elveszti közügy-tartalmát és emberellenessé, önpusztítóvá válik. A Kegyenc az emberellenessé vált szolgálat, az eltorzult önfeláldozás drámája", 101 melynek fő eszméje — „az ember megcsúfolásával istent sem lehet szolgálni" •— félreérthetetlenül a személyi önkény politikájára, politikai gyakorlatára utal. Béládi Miklós értelmezése szerint a Kegyenc, tragikusabban és több kétellyel, de a régi hitet vallja: „Hullt s halt az egy, de haladt az egész." Épp ezt — az Illyés más műveiben mindig kiküzdött hitet — hiányolja a drámából Tóth Dezső. 102 Világosan kijelenti, hogy „nem figyelembe venni mély aktualitását, nem azon keresztül megközelíteni és mérlegre tenni, közönséggel és íróval szemben egyaránt méltatlan eljárás" lenne. Éppen ilyen szempontból marasztalja el, amiért „a főkérdést meghatározó ,hasonlatot' egy világrendszer köztudott történelmi agonizálásának idejéből" vette; tehát „a ma problémáját veti fel, de a feloldás bizonyossága nélkül, pesszimistán". Ezért — folytatja — a Kegyenc nem lehet „a mi korunk teljes valóságát s lényegi kérdését híven tükröző művészi alkotás, csupán ... az egyéni lélek átmeneti, mély válságát dokumentáló, megrázó erejű szubjektív vallomás". Lényegében B. Nagy László 103 is hasonlóképp látja „műfajtévesztésnek" az új Kegyencet, a dráma paradoxonjának legfőbb forrását pedig „a hatalomról való elvont elképzelésben", — de ő a művet mégis „az idő folyamába vetett fontos üzenetként" értékeli. A kötet másik drámája, a Kegyenc eredeti szerzőjének, a makulátlan jellemű államférfinak, Teleki Lászlónak a tragédiáját feldolgozó Különc, valamint a Malom a Séden — az idézett kritikák egyöntetű véleménye és mások szerint is — művészi ered157 E. FEHÉR PÄL: Illyés, a műfordító, Élet és Irodalom, 19C3. X. 12. 158 DOBOSSY LASZLÖ: Illyés Gyula két könyve, Kritika, 19G4. 7. 47—49. 1. 159 Hommage à Gyula Illyés, La Maison du Poète, Paris, 19G3. — Jean ROUSELLOT tanulmányával. 160 E. FEHÉR PÄL: Illúzió és történelmi valóság, Élet és Irodalom, 1963. 24. 6. 1(51 BÉLÁDI MIKLÓS: Az új Kegyenc, Kritika, 1963. 3. 8—13. 162 TÓTH DEZSŐ: Illyés Gyula: Másokért egyedül, Kortárs, 1963. 3. 8—13. 1 |; 3 B. NAGY LÁSZLÓ: Szembenézni — szabadon, Reflexiók a két Kegyenchez, Alföld, 1963. 8. 54—64.
