Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
munkába veszi őket az alkotó elme, pontosan meg kell tudni magyarázni; mi is hát a nemzet Illyés meghatározása szerint? Az utóbbi esztendőkben világszerte újból lendületbe jöttek a kultúrtörténeti, antropológiai viták. Hogy egy helyről hozzam fel a legszélsőségesebb vélemények példáját, az angol Desmond Morris és George Steiner elméletét említem meg. Desmond Morris a The Naked Ape (Jonathan Cape, 1967) és a The Human Zoo (Jonathan Cape, 1969) c. könyveiben azt fejtegeti, hogy a világon százkilencvenhárom majomfajta található, ebből százkilencvenkettő szőrös majom, egy pedig szőrtelen: ez a homo sapiens. Az ember tehát elsősorban állat, testi és lelki betegségei abból következnek, hogy a dzsungel nagy térségeiből kikerülve állatkertbe zárta magát, s szabad mozgását a társadalmi törvények vasrácsai és a városok ketrecei akadályozzák meg. George Steiner ezzel szemben azt keresi, ami a homo sapiensben újdonság, ami nem magyarázható meg az állati-biológiai felépítéssel. A modern nyelvfilozófia és szemantika ösvényein haladva — elsősorban Chomsky nézeteit fejlesztve tovább — kijelenti, hogy az ember zoon phonanta, beszélő állat (Egyre távolabb a szótól, Európa, 1970). Az emberi fajt, mondja, a nyelv különbözteti meg legteljesebben az élet minden szomszédos formájától, az ember útja a természetitől a kulturális állapothoz szüntelenül egybefonódott beszédkészségével. Az ember, mondja továbbá, akkor válik emberré, amikor belép a nyelvi stádiumba. Az ember 'kifejlődése, megvalósulása, humanizálódása egyenes arányban van nyelvének állapotával, más szóval, az ember annál teljesebben ember, minél teljesebben birtokában van a nyelvi kommunikáció eszközeinek. Leegyszerűsítve: minél nagyobb valakinek a szókincse és szintaxisa, annál inkább kifejlesztheti énjét és a valóság annál nagyobb darabja fölött uralkodhat. Az sem lehetetlen, fűzi tovább Steiner a gondolatait, hogy a nyelv a maga fizikai-biológiai valóságában az emberi örökléstanban is szerepet játszik, és az emberi beszéd a neurokémiai idióma dekódolásának felel meg, mely meghatározza biológiai létünket. Illyés — bár írásaiból nem derül ki, hogy foglalkozott volna strukturalista antropológiával — az emberi lényeg meghatározásában Steiner véleményét vallhatja távoli rokonának, anélkül, hogy valaha is az angol esszéistáéhoz hasonló, messzefutó hipotéziseket vetne fel. Eszmerendszerük közös őse alighanem Herder, aki az embert nyelvi teremtménynek nevezte és aki a szó művészetétől, az irodalomtól a nyelvben infcarnálódó nemzeti lelki alkat kifejezését várta el. Nyelv és nemzet, mint az irodalom emberi valósága Illyésnél is összekapcsolódó fogalmak. Akárcsak a strukturális antropológia, a maga területén ő is döntő jelentőséget tulajdonít a nyelvnek, nemcsak mint hajlítható és gyúrható anyagnak, mellyel dolgozik, hanem mint a lét hordozójának és a valóság meghatározójának. A nyelv mindig több nála a puszta kifejező eszköznél, kifejezendő tartalom is. Ebben viszont itthon is mély gyökerekre találhatott a nagy magyar nyelvművelőkben Bessenyeitől és Kazinczytól Kosztolányiig. A nemzet az ő szemében elsősorban az egy anyanyelvet beszélő dolgozó emberek közössége. Ez a meghatározás, minit látható, egybevág a modern antropológia egyik számottevő irányzatának kutatási eredményeivel, tehát nem légből kapott és mesterkélt elmélet, egyszersmind elkerüli a faji, származási megkülönböztetést ós az ún. államnemzet pusztán terület szeriti osztályozását. Az ő magyarság fogalma nem kirekesztő, hanem átölelő eszme, amely magába foglalja a nemzet osztályszerkezetét, történelmi múltját és országokon túlnyúló
