Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
egyik fogalom érvényét kétségbe vonják, akkor annak nem a másik fogalom, hanem az egész közösség látja kárát. Illyés Gyula azzal indult útnak írói pályáján, hogy eleven figyelmeztetés legyen az elnyomott osztályok sorskérdéseinek ügyében •— s tette ezt oly korban, amikor a nemzet kéretlen prókátorai hamis eszmék jegyében árnyékba akarták tolni a magyar társadalom osztálygondjait. Adyn és József Attilán kívül addig nem volt még magyar író, akinek nemzeti elkötelezettsége annyira a társadalom osztályszerkezetének megértéséből sarjadt volna ki. mint az övé. Csaknem egyidős a századdal: még közvetlenül Örökölte a 19. századtól az egységes osztálynélküli és nemzetközi emberiség álmát. Amikor Illyés nevelkedett, a nemzetköziséget hitték könnyebb, a társadalmi forradalommal szinte egycsapásra és „már holnap" megoldható feladatnak. Ami azóta éppen a makacsabb ellenállást tanúsította. Ma úgy látszik, hogy a társadalom osztályszerkezetének átrendezése nem szünteti meg önműködően a nemzeti és nemzetiségi panaszokat, s csak önfeláldozó munka és külön fáradság árán emelhető közös, békés otthon az egymás közelében és egy területen élő, különböző anyanyelvet beszélő emberek feje fölé. Nem feladata-e az írástudónak, hogy álmatag és lefegyverző utópiákkal szemben ezen a téren is az elvégzendő munkára hívja fel olvasóját? Nemzeti felelősséggel az egészséges nemzetköziség érdekében: ez a mai, korszerű és hatékony internacionalizmus jelszava. Ezt az utat járja Illyés Gyula, amikor az osztályügyek rendbetevése mellett a nemzeti és nemzetiségi ügyek rendezését is sürgeti, mégpedig annál türelmetlenebbül, minél többen feledkeznek meg róluk. Olykor még az egyoldalúság ódiumát is magára véve, csakhogy ébren tartsa a feladatvállalást, amelynek kihunyása felmérhetetlen kárt okozna. Az 1960-as években, amikor Európában, Ázsiában és Afrikában félerősödtek a nemzeti és nemzetiségi panaszok, a magyar szellemi életben megindult egy új flagelláns mozgalom: a nemzeti önkritika úgymond évtizedes, ha nem évszázados hiányát egykettőre pótolandó, sőt a szükségest túl is teljesítendő, némelyek mintha azon versengtek volna akkor, hogyan fessenek minél kietlenebb pusztaságot a magyar történelemről. A Nem volt elég költőjének morálisan is megvan a joga arra, hogy a flagelláns túlkapások veszélyére figyelmeztessen. A Hajszálgyökerek (Szépirodalmi K., 1971.) c. kötetében egybegyűjtött írásaiban újból és újból előveszi a témát s lankadatlanul amellett érvel, hogy az önostorozás mértéken túl már nem megtisztít, hanem megszégyenít és az előrehaladást gátolja meg, mert gyakorlója nem tud többé lábraállni tőle. A bűntudat és eszményvesztés ingatag talaj ahhoz, hogy egy egész közösség a jövőjét ráépítse. Erős, összefogott közösség persze erős, sőt igazságtalan bírálatot is kiáll, de amikor a közösség újrateremtése, új alapokra helyezése a feladat, amikor minden mozgásban van, akkor vigyázni kell még a teherpróbával. Illyés a közösség felől térképezi fel a társadalom állapotát, arra, hogy az egy ember hogyan érzi magát a közösségben, kevesebb gondja van. Ügy véli, hogy a közösség összetartása a szellem embereinek elsőrendű feladata, mert társulás nélkül az egyén sem találhatja meg számítását. Abból a meghatározásból, hogy az egészséges társadalom szabad emberek szabad közösségéből születik meg, a szabad közösségre veti a hangsúlyt, mint nemzedékének, Szabó Lőrincen kívül annyi más képviselője. A fogalmakat, különösen, ha gyakran
