Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
A független elkötelezettség — a pártoktól és csoportosulásoktól való függetlenség, de a nép iránti elkötelezettség — elve a felszabadulás előtt alakult ki Illyés írói magatartásában, de eszmei megfogalmazását az elmúlt két évtizedben írt irodalmi tanulmányaiban is megtaláljuk. Ezt tekintve a Nagy Lajosról, 1954-ben írott tanulmánya a legfontosabb. Nagy Lajos szegénylegény egyenességének történetét írja meg benne, hogy miként vált „tábortalan szabadságharcossá", hogyan lett, mint Savanyú József és Rózsa Sándor, sehová sem tartozó, csak a szegényeknek elkötelezett, magányos harcos. „Tehetség, sőt alkotás dolgában volt nála szerencsésebb író; függetlenség, illúziótlanság dolgában ő volt a legnagyobb" •— írja. „Kezdetben tán maga Nagy Lajos sem tudja, mit vállal azzal, hogy ő a függetlenséget értelmezte. Voltaképpen szabadságharcos sorsot vállalt: tábortalanságot. . . A harmadik rendhez tartozott szívvel-lélekkel, már akkor." Nálunk sajnálatos módon a tábortalanság sorsa jutott századunk minden nagy forradalmár írójának: Adynak is, József Attilának is. Kidolgozott fejezete ez irodalomtörténetünknek, így futtában itt még csak utalni sem lehet rá: magányosság és magányosság között olykor nagyobb ideológiai különbség van, mint az egyes pártok programja között. Illyés e tanulmányában nemcsak, sőt nem is elsősorban Nagy Lajos útját vázolja fel, hanem a magáét. Saját útjára keresi a magyarázatot és az igazolást: a független elkötelezettséget szükséges és máiglan érvényes magatartásnak tudja. Barta Sándor költői fejlődésének megtorpanását abban keresi — ha ezt így nyílt tételekben nem fogalmazza is meg —, hogy feladta függetlenségét, és osztálya, népe és a forradalom iránti eszmei elkötelezettsége mellett egy párthoz is szorosain hozzákötötte magát. .Bartáról szólva, 1962.) Félreértés ne essék: Illyésnek nem a párt nem tetszik, hanem a kötelék. Éluard-tanulmányában világosan megírja, hogy a párt, a kommunista párt szolgálata nagyszerű költészetet hozhat létre, és Éluard esetében létre is hozott. Barta azonban éppen azt a szellemi, azt a gondolkodásra serkentő függetlenséget adta fel — (vagy volt kénytelen feladni) —, amelyet a párt ügyének költői szolgálata igényelt volna. Néhány szép, jobbára félbemaradt kísérlettől eltekintve a 30-as években a valóság költői feltárása helyett plakát jelszavakat szedett rímekbe (rímekbe, mert még az évtizedes munkával kiküzdött stílusát is eldobta). Ezt a végletes és végzetes utat vázolja Illyés, ha nem is oly kiélezve, mint a rövidség kedvéért ez az összefoglalás. Tanulmányának nem az a célja, hogy elrettentsen az elkötelezettségtől, hanem, hogy felhívja a figyelmet a lekötöttség és az elkötelezettség különbségére, arra, hogy az előbbi megakadályozhatja az utóbbi érvényesülését. A művészet nem öncélú •—• de öntörvényű: és ezt szem előtt kell tartani annak, aki hatékony részvételre törekszik. A független elkötelezettség ugyanis nem a „lélek rejtelmeibe" való bezárkózás ideológiáját hirdeti, hanem az élet befogadására és tevékeny alakítására biztat. Illyés a felszabadulást követő aránylag rövid szereplés után visszavonult ugyan a személyes közéleti cselekvéstől, de műveivel továbbra is, máig is ott maradt a társadalmi harcok porondján. A független elkötelezettség tevékeny közéleti művészetet követel, minden ízében és porcikájában idegen tőle az öncélú művészet elefántcsonttornya. Illyés azok közé tartozik, akik a leghatározottabban hitet tesznek a politizáló irodalom mellett. Azt vallja, hogy az íróknak, mint a magyar irodalom évszázados hagyományaiból is következik, a társadalom átalakulásaiul
