Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

ILLÉS ILONA: Magyar írók levelezése Stefan J. Kleinnel

csak nem tudok küldeni belőle a kiadók fukarsága miatt. Nincsen példányom ezekből, sajnos. így tehát csak nagy regényemet küldhetem el Önnek, amely 1942-ben jelent meg, — azóta nem olvastam, csak most kellett újra, mert összes munkáim első köteteként most jelenik meg a Singer és Wolfnernél, könyvnapra, második kiadásában. S mondhatom önnek csupa könny voltam, annyira tetszett most nékem ez a már szinte idegenné vált munkám. Meleg szívvel ajánlom figyelmébe, fogadja szívesen. De elküldöm végre 15 év előtt írt munkámat, a Henrik királyomat is, valamint két hosszú elbeszélésem kötetét is, az „Amine emlékezete"

1

'

1 címűt, — hátha némi öröme telik majd bennük is. Illetve hisz mindez csak terv még, — nem biztos, hogy kapok-e csakugyan futárt, aki elviszi magával az áhított nyugati világ felé . .. Forgács Vilmos barátom, a külföldi macher megígérte, hogy szerez nekem keddig ilyet, aki ezt a levelemet is elvinné, — mindenesetre megírtam tehát már jóelőre. Még azért is közlöm, hogy ugyanez a kedves macherem és rajongó barátom nemrég Stockholmban járt s ott mindenféle szédítő munkálatokba fogott érdekemben, amelyekből az életem szokása és tulajdonságai értelmében úgyse lesz semmi, de azért azt az egyet megemlítem ezekből, hogy: Lelkes bódulatától vezettetve elvitte németre fordított munkáimat, többek közt a stckholmi Bermann—

Fischer-Verlaghoz is, amelynek legfőbb és amerikai igazgatója éppen át is jött akkor három napra Amerikából s ennek aztán telibeszélte rólam a fejét, — reggel hétig magyarázta műveimet. S ez a fő-főigazgató, mint leveleiből magam is látom, csakugyan érdeklődik irántam, boldogan kiadná nagy regényemet, mint írja, — sujetjé'

2 után ítélve, éppen nekivaló, csak éppen fordíttassam le neki, — még hozzá, jó fordítást is kér. De hol vegyek és Pesten ilyet? Egy lapidáris, tökéletesen egyszerű, improvizációs jellegű stílus értőjét hol találom itt, — oly stílusét, amely minden hétköznapisága mellett még dallamokra is van építve? S ha már értője volna, hol van fordítója? Egy német írónő-féle próbálkozott itt vele, — mit mondjak, Uram, Stefan Klein Uram? nem látott még olyat. Mindezt pedig azért írom, hogy kedvet csináljak önnek hozzá. Mert ha kedve volna belekóstolnia ebbe a kemény munkába, nagyon örülnék neki, — már amennyire én még örülni tudok. Mert őszintén szólva, nem nagyon érdekel most már az életem engem. Szíjjat hasíthatnak a hátamból. Továbbá: a párisi Gallimard-Könyvkiadó egy megbízottja járt most nálam, hogy összes prózámat azonnal küldjem el neki, — ez esetben még fordításról sem kell gondoskodnom, ők az egész világon elhelyezik, még Spanyolországban is, — mit szól Ön ehhez? Bízni lehet az ilyesmiben, mit gondol? Mert, ha igen, akkor talán önnek is inkább velük kellene e tárgyban kapcsolódnia, — talán inkább velük, mint Bermann—Fischerrel. Bár hiszen, egész őszintén szólva, magam én mind e nagyszerű tervezetekben semmit sem bízom, mert ismerem az életem formáját, ismétlem Uram. Az ember megint szétosztogat egy pár ma már nagyon drága könyvpéldányt (tíz milliárd pengő darabja mai pénzben kifejezve — s hol keres ma egy magyar író ennek megfelelő összegeket, mikor egy századát kapom csak azelőtti nyomorult honoráriumomnak s oly szegény vagyok, amilyen még legszegényebb diákkoromban se voltam, — mert gatyám akkor is volt, meg tűzkövem is, zacharinom is, meg egy feketekávét is megihattam itt-ott, meg a Bánovszkynál, a Fehérvári-úton egy koronáért húsos ebédet is ehettem és így tovább, — no de ma?) — egyszóval Kosztolányival már rég megállapítottuk, hogy az efféle vérmes remények sosem érnek annyit, mint egy darab igazi véres hurka. Tehát még rövidebben szólva: — ha úgy gondolja, hogy mindé nagyszerűség, úgy Bermann, mind Gallimard csak szappanbuboréknak tekintendő s ha netán nincs is most Angliában se kereslet a magyar írók iránt, akkor se érezze magát miattam rosszul egy pillanatig sem, ellenkezőleg, minél jobban, olvassa akkor is jó kedvvel a munkáimat, arra kérem, s majd írja meg, legyen szíves, hogy s mint tetszettek, mert arra nagyon kíváncsi volnék s ha lehet, érttessen meg belőlük egyet-mást azzal a nagyon kedves feleségével is, — vagyis tehát: egy pillanatig se képzelje, hogy engem a netáni külföldi kilátástalanságok akár egy pilanatig is keserítenének. — És ne feledje el, hogy számítok rá. hogy megírja majd nékem véleményét e munkákról. 31 Füst Milán: Amine emlékezete c. kisregére, először a Nyugatban jelent meg 1933-ban, könyvalakban a Szakadékkal együtt 1940-ben. 32 [itt] tartalma.