Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

ILLÉS ILONA: Magyar írók levelezése Stefan J. Kleinnel

feleségét, amelyet azóta sem néztem meg, mert utálom. De azért elküldtem. Mert hátha akad bolondja a kiadók közt, sosem lehet tudni. És hátha valaki majd azt kábelezi nekem Argentínából, hogy nem is olyan rossz. Egyszóval a mai nap a következő hosszabb elbeszéléseket tettem postára: 1.) Amine emlékezete. (Egyike a legjobb prózai munkáimnak.) 2.) A kapitány felesége. (Utálom, gondolni sem akarok rá. Életem egyik tévedése. Egyik a sok közül.) 3.) A Szakadék. (Vegyes érzések. Nem olvastam mostanában. Lehet, hogy jó. Az első fele, sőt több annál, biztosan elég jó, erre még emlékszem, — az utolsó harmada zsenánt, nem szeretek rágondolni. — — Mindezeket édes, kedves Uram őrizze meg számomra és küldje majd vissza, ha nem kell, legyen olyan kedves, — oly nagyon nehéz dolog ez a kéziratokkal, rendkívüli fáradság mindazt együtt tartani a pusztító erők hatalma ellenére, ami az embert kiteszi. — Mihelyt kész vagyok a kilenc regény-oldallal is, mennék valahova pihenni (öt év óta sehol se voltam,) — minél messzebbre, úgy gondoltam, de hova? Ha egyszer a háború ennyire fenyeget? Még Skóciára is gondoltam pedig, minthogy totális államba, Olaszországba nincs kedvem menni. Ügy látszik azonban, lehetetlen lesz elszabadulni, minthogy itt is nagyon katonás-világ van, mint hallom. Minden jót kívánok és szeretettel üdvözlöm mindkettőjüket Barátja: Füst Milán Hochverehrte Gnädige Frau! Ich dachte mir, ich besuche Sie in London, in der Durchfahrt nach Scottland, es wird aber scheinbar nicht gehen. Da doch ein Bum-Bum wieder beginnt. Ich hab' mir aber eine schöne Welt ausgesucht, wenn ich Ihnen alles erzählte, würden auch Sie es für zuviel finden, die Sie doch auch einige Schwierigkeiten im Leben gehabt haben, (wie ich mir's vorstelle.) Gnädige Frau, ich habe die Hölle erlebt und jetzt kommt die zweite. (Oder die fünfte?) Mit einem Worte: zu Tode gearbeitet und alles umsonst und für nichts. Und noch gute Mienen zum bősen Spiel machen, ich muss ja sehr vergnügt und zufrieden sein, da es doch vielen und abermal vielen viel schlimmer geht. Also kusch mit mir, nicht einmal klagen darf man. — — Ich bin so müde und schlaflos, dass es schon ganz unmenschlich ist, und jetzt kommen wohl die Bombardements mit Hunger verwoben. Meine Mutter hat mir immer gesagt: ,,Sohn, nicht eine gute Stunde habe ich im Leben erlebt," — ich habe sie ausgelacht, die Arme. Da doch sowas nicht existiert. Und jetzt, da ich alt geworden bein, sage ich dasselbe. (Auch lächerlich, ich weiss, — bloss, dass ich's nicht einem Sohn sage, Gott sei Dank. Also doch weniger lächerlich. Weil wenn man so denkt und fühlt, soll man keinen Sohn haben — und dies eine habe ich doch vollbracht, keinen zu haben.) Was sagen Sie, jetzt habe ich sogar einen deutschen Brief geschrieben, nicht schon von mir? Und alles dies Ihnen zuliebe obzwar das garments ist, im Vergleiche zu dem, was ich alles gerne für Sie tun möchte. Zum Beispiel: Ihnen ein zweites Zimmer schicken, postwendend und per Luftschiff. — Seinen Sie herzlich und mit Liebe begrüsst, auch von meiner lieben Frau. Ihr sehr ergebener: Milán Füst [Igen tisztelt nagyságos Asszonyom! Arra gondoltam, hogy meglátogatom Magát Londonban, Skócia felé utaztamban, de úgy látszik, ez nem fog sikerülni. Mivelhogy újra elkezdődik egy bum-bum. Szép kis világot választottam magamnak; ha mindent elmesélnék Magának, Maga is túlontúl soknak találná ezt, hiszen Maga is sok nehézséggel találkozott az életben, (ahogy elképzelem). Nagyságos Asszonyom, a poklot éltem át és most jő a második. (Vagy az ötödik?) Egyszóval: halálra dolgoztam magam és minden hiábavaló volt és semmiért. És még jó képet kell vágnom a gonosz játékhoz, nagyon megelégedettnek kell lennem, hiszen oly sokaknak sokkal rosszabbul megy a dolguk. Jobb, ha hallgatok, mégcsak panaszkodnom sem szabad. — Oly fáradt és álmatlan vagyok, hogy az már nem emberi, és most majd jönnek nyilván a bombázások, összeszőve az éhezéssel. Anyám mindig ezt mondta nekem: „Fiam, egy jó órát nem éltem át életemben"; kinevettem szegényt. Hogy ilyesmi nem létezik. S most, hogy megöregedtem, én is ugyanazt mondom. (Ez is nevetséges, tudom, csupán, hogy én ezt nem a fiamnak mondom, hála Istennek. Tehát mégiscsak kevésbé nevetséges a dolog. Mert ha az ember így gondolkozik és érez, akkor ne legyen fia — s én ezt az egyet véghezvittem, hogy nincs flam.)