Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

LENGYEL DÉNES: Az irodalom helyi hagyományai

A pásztorok igen megsajnálták, bementek az asszonyhoz, hogy valami keresztajándékot adjanak a gyereknek, ahogy szokás. De szegény pásztorok voltak, semmijük ,se volt, mi telik egy pásztortól? Az egyik odaadta neki az ostorát, a másik juhász volt, az kisbárányt adott, hogy mégis adjanak valamit. A szegény ember nagyon köszönte, az volt Petőfi apja, a gyerek meg Petőfi Sándor," (Elmondta Csupor Andrásné, 40 éves.)

37 A legendában a magyar valóság, a betlehemes játék és a bibliai születés története keveredik. Összhangja teljes, s azt hirdeti, hogy Petőfi már születésétől kezdve kiválasztott, hasonlatos a megváltóhoz. A kép egészéhez hozzátartozik, hogy a beavatott költő nagyeszű, okos ifjú, aki mások eszén túljár — ezt már elsősorban a népi anekdoták hirdetik. Petőfi becsapja a révészeket, túljár a pápai csizmadiák eszén, s nevetségessé teszi azokat, akik vele kikötnek. Nem hiába mondja róla a pápai Réffi Istvánné: „De okos ember volt, mint a tűz, olyan esze volt, de kár, hogy olyan fiatalon meghalt."

38 Csokonai pedig az egyik anekdotában nevetségessé teszi a papokat: fogad egy juhásszal, hogy aki hamarabb meghal, megmondja a másiknak, milyen élet van a halál után. A költő fiatalon halt meg, neki kellett visszajönni. Megkereste hát a juhászt, és azt mondta neki: „— Sem a katolikus papnak nincsen igaza, sem a reformátusnak. Mind a kettő hazudik, egészen más világ van ott. Olyan világ, hogy senki el nem tudja gondolni. Igyhát aki holta előtt beszél a holtautánról, azt mind meg kell hajigálni, mert hazudik."

30 Az antiklerikális vándor-anekdota, amelyet legtöbben Mikszáth műveiből ismernek, joggal kapcsolódott a templomkerülő Csokonaihoz, akinek diákkorát számos más anekdota is őrzi. Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés-e azt bizonyítja, hogy az irodalmi szempontú népköltési gyűjtemény a forráskutatás kincseskamrája. A gyűjteményt Arany János születésének századik évfordulóján, tehát 1917-ben akarták kiadni, és a kötetbe csak olyan régi nagyszalontai adalékokat vettek fel, amelyet a költő okvetlenül ismerhetett/'

0 Ilyen módon Arany számos művének forrását találták fel. Másrészt Szendrey tanítványait, sőt Ákos fiát is bevezette a tudományos kutatás elemi ismeretébe: megtanította őket gyűjteni. Amilyen jelentős a népköltészet mint forrás, éppen olyan fontos, mint a műköltészet közvetítője a hallgatósághoz. Móra Ferenc emlékezik meg olyan paraszti mesemondókról, akik az Iliászt meghallgatták, majd átköltötték a maguk ízlése szerint. Erről az átköltésről ír Jókai: A varchoniták című regényével kapcsolatban is: „Csak éppen hogy a mesehőst nem hívják Bertezenának, mert ebben a névben kitörne a Mari nénik nyelve; inkább semminek se hívják, csak azt mondják róla, hogy nagy vitéz fiatal legény volt. A varchonitákat se így tisztelik, hanem magyaroknak mondják, s a geougokból természetesen törökök lesznek. Még természetesebb, hogy a magyarok mind miszlikbe vágják a törököket, mert micsoda magyar 37 Születés, DIENES ANDRÁS: A legendák Petőfije (Táj és emlékezés), Bp. 1957; 263. 1. 38 Uo. 3tJ VARGHA BALÁZS: Csokonai-emlékek, Bp. 1960; 461. 1. 40 SZENDREY ZSIGMOND: Nagyszalontai gyűjtés, Bp. 1924, MNGy XIV. A bevezetés: Dr. Sebestyén Gyula: A nagyszalontai gyűjtésről.