Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

LENGYEL DÉNES: Az irodalom helyi hagyományai

Még megragadóbb, amit Móricz egy másik költőről, Ady Endréről ír. Vele találkozhatott, s ez a találkozás elsöprő erejű volt, mert „sajátságosan, szinte testi hatás formájában történt".

13 Az ilyen találkozások már új műfajhoz, az írók visszaemlékezéséhez vezetnek el. Érdemes megfigyelnünk, hogy ezekben is milyen sok a részletmegfigyelés, az aprólékos leírás, a szemléletesség és a líraiság. Móricz Zsigmond ezt írja Móra Ferencről: „Olyan szép fehér hajat sose láttam ... És ez a kedvelt fehér keret, amit rendben is tartott, megbecsült, gondozott s néha elsimított, de puhán fénylőén viselt, ez egy olyan piros arcot keretezett, amilyent szintén ritkán lehetett látni. Ezen az arcon a legjellemzőbb volt egy állandóan a száj sarkában huncutkodó mosoly... Mikor beszélt, az egész arca együtt játszott ennek a remek mosolynak a muzsikájában. Jelentékeny gömbölyeg orra, vastag szemöldökei s nagy mesélő szemei. A szemei nem voltak szúrok és vizslatok, nem voltak detektív-szemek, hanem ártatlan bárányok, akik ott legelésztek az adoma rétjén, és tükröződött bennük a tiszta szív ege."

14 Maga Móra Ferenc pedig írótársától, barátjától és egykori gazdájától búcsúzik, amikor Tömörkény Istvánra emlékezik vissza. írása minden érzékszervünket foglalkoztatja: a tapintást, a látást, a hallást, az ízlelést és a szaglást. Előttünk áll Tömörkény, apró gesztusokkal, mindennapi szokásokkal, mert az író életre keltette: „Még soká érezzük a keze melegét, amelynek szorításában sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohasem volt gőgös a csengése, a köhögést, amely annyiszor megriasztott, látjuk lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát, magyarázó két ujja között a cigarettát, őrizzük a poharát, amellyel koccintott, és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk — de mi marad meg mindebből a holnapnak?"

15 Ez a nagy kérdés ismét figyelmeztet: az emlékek megfakulnak, a kortársak elhalnak, ezért a jelentéktelennek látszó apróságot is gyűjtenünk kell. Móra így általánosítja mondanivalóját: „Akkor halunk meg igazán, amikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha fotográfiát vett fel rólunk, és senki nem tudja többé, melyik a kedves nótánk, és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn... Mert nem igaz, hogy ami halandó volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom úgy olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét, a zászlós bajusszal, s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt, mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét." Ezért őrzi meg a halhatatlanságnak Krúdy Gyula a XIX. századi írók magánéletét és kortársainak jellegzetes arckép-sorát. Krúdy atmoszférát teremt, ebben helyezi el az alakokat, akik korhűség szempontjából mindig kifogástalanok, mégis rajtuk van az írói stilizálás bélyege. Ezt az atmoszférát érdemes egy anekdota elmondásáig bemutatnunk: „Ady Endrének azonban Debrecenben nem a messzi brit laptudósító, hanem Csokonai Vitéz Mihály volt az ideálja, akinek levegőjét még mindenütt érezni lehetett azokban az utcákban, amelyek a kollégium háta mögött kanyarodnak. Akinek 13 MÓRICZ ZSIGMOND: Adyról, irodalomról, művészetről 1899—1923, Bp. 1959; I. 486. 1. 14 MÓRICZ ZSIGMOND: Móra Ferenc, Válogatott irodalmi tanulmányok, Bp. 1952; 284. 1. 15 MÓRA FERENC: Tömörkény, Napok, holdak, elmúlt csillagok, Szerkesztette Vajda László, Bp. 1958, 485. 1.