Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

MEZŐSI KÁROLY: Petőfi és Czakó Zsigmond

gyi okok, amelyek a költőt elkeserítik, nincsenek meg a világban, hanem a költő igyekszik a maga szubjektív érzéseit és meglátásait, a „saját keble megelégedeti enségét tárgyilagossá tenni". Ezután azt fejtegette a Szépirodalmi Szemle, hogy ...ily kísérletet már előbb tőn „Karthausiában" Eötvös, Kuthy és legújabban helyenként Petőfi, de mind három kedélyök ily állapotában szült műveik mellett, más ép egészségessel is gazdagítá irodalmunkat, míg Czakónak minden eddig írt drámájában a bús szomorú alanyi szaggatottság (Zerrissenheit) teszi a főalapot, sőt ez egészségtelen alap mind inkább terjeszkedik ... A világfájdalommal tehát irodalmunkban nemcsak Czakó „bajlódik", hanem Eötvös, Kuthy és Petőfi is, de „leginkább ez utóbbiban ezen állapot eredetibb alakban tűnik fel, mint Czakónál, ki . .. sokkal inkább támaszkodik idegen mintákra". A korabeli kritika tehát együtt bírálta már Petőfi és Czakó világfájdalmát, párhuzamot vont köztük, s hajlandó volt ezt a XIX. század első felében külföldön, a nyugat-európai irodalomban elterjedt irányzat egyszerű hatásának tulajdonítani. Petőfinek is tudomása volt természetesen arról, hogy költészetét erről az oldaláról bírálattal illették. Meg is adta rá a választ, s ezt érdemes itt teljes egészében idéznünk a korábban már említett Előszóból: „Végre, hogy bennem szaggatottság van, az fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai közt dalol féltébolyod ottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, mellyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. — Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé." — A továbbiakban írja, hogy család, ember s az egész emberiség „meghasonlott önmagával". Az emberiség középkori öltözetében „szégyen és szorultság között" él, „háborog, mint a volkán, mellynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke!" Itt nemcsak arra kapunk pontos magyarázatot, hogy a Petőfi által ismételten említett „szaggatottság" nem költészetének valamiféle szerkesztési sajátosságát, rapszodikusságot, gondolati összefüggéstelenséget vagy a szenvedély lírai kitörését jelenti, hanem hű fordítása ez a német Zerrissenheit = tépettség, meghasonlottság szónak. Értelme pedig a világfájdalom. Petőfi azt is pontosan megmondta, hogy ez milyen lelki összetevők eredménye: a saját küzdelmes élete, szenvedései, csalódásai egyrészről, és másrészt a világ, az emberiség fejlődésének, haladásának az a következménye, hogy nem tűri tovább az elnyomást, forrong és kitöréssel fenyeget. Mindebből következik, hogy Petőfi egyéniségének, törekvéseinek, forradalmi jellemének és költészetének megértéséhez éppen olyan fontos az ő küzdelmes életének mélyreható vizsgálata, mint a XIX. századi koreszmék és ezek hatásának tüzetes elemzése, feltárása. Sem Petőfi, sem Czakó költészetét nem árnyékolta volna be annyira a világfájdalom, s ebből nem nőtt volna ki a forradalmi törekvés, ha az életet nem a szenvedések, a nyomor oldaláról ismerték volna meg. Ezért érdemes rövid pillantást vetnünk kettőjük életrajzára.