Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

SZEKERES LÁSZLÓ: Torockó regénye

jelent brosúra, amely szerint „a leghevesebben vitatott napi kérdés, a polgári házasság egyházi dogmába nem ütközik". Aligha kerülte ki Jókai figyelmét A polgári házasság ismertetése c. kiadvány, amelyet az „értelmes magyar nép számára" írt egy református lelkész. A megnevezett forrásmunkák vizsgálata szerint Jókai műgonddal készítette regényeit, s nemcsak gyönyörködtetni akart, hanem tanítani is. Igaz azonban az is, hogy nemcsak a gáncsoskodó kritika, de a modern filológia is jogos kifogást emelhet az ellen, ahogyan forrásait az olvasók elé tárta. Az Egy az Istenben csak részben utalt pontosan a felhasznált művekre, időnként ekkor is emlékezetére hagyatkozott. Nem azért tartotta szükségesnek az ihletadó munkák felsorolását — mint a regény végén állította —, mert az Egy az Isten tárgya ismeretlen volt. Nem lehet a szépirodalmi alkotások értékmérője, hogy az olvasók ismerik-e tárgyát vagy sem. Különben 1848 itt bemutatott jelenetei aligha ismeretlenebbek, mint a Politikai divatok, A kőszívű ember fiai és az Enyim, tied, övé c. regény témája. De még a történelmi vagy a színgazdag, keleti tárgyú munkáinak a „tartalmát" sem ismerhették jobban olvasói, mint éppen az Egy az Istenét. S mégis egy időben évtizedeken át források megjelölése nélkül adta ki műveit. Nem is a kor filológiai kíváncsiságát igyekezett kielégíteni magyarázataival. Végső fokon azt bizonygatta, hogy ő lényegesen több. mint fantáziadús mesélő, aki lemaradván a kortól, fittyet hányt a realitásra, a história törvényeire, a történelem eseményeire. Természetes védekezés volt ez az ellen, hogy divatját múltnak tekintsék, s menteni, akarta népszerűségét. A korszerűtlentől való félés miatt demonstrálta történelemszemléletének alapozottságát sok apró adattal a kritikusok előtt önvédelemből. Ebben az igyekezetében már felkomorlott politikai pálfordulásának magyarázgatása. Azt akarta elérni, hogy mint egy új aspektusból megvilágított szobor, más, aktuális értelmet nyerjen életműve. Olvasóihoz fellebbezett a hitelét rontó kritika ellen. A támadó bírálat nem Jókai lényegét kérte számon, s az író is műfajon kívüli területre tévedt. Lényegében minden maradt a régiben, sem Jókai igyekezete, sem a kritika nem befolyásolta a kialakult ellentéteket. Jókaira művei írása közben kettős élmény hatott. Részben az élet valósága, részben a könyvek és a hallott elbeszélések. Akkor sem feledkezett meg a könyvekbe rejtett történetekről, amikor elmélyülten tanulmányozta regénye színhelyét és szereplőit, mint az Egy az Isten alkalmával. De a történelmi hitelű forrásokat is úgy használta, mint regényeiben a szereplők modelljeit és visszaemlékezéseit. Az eszmei mondanivaló alá rendelte őket. Távol állt tőle az élő minták gépies átvétele, a forrásmunkák pontos alkalmazása. Gyakran megőrizte az aprólékos részleteket, de új értelmezéssel töltötte meg. Nem a modellek természetrajza, vagy a történelem népszerűsítése volt a célja, s memoárjaiban sem a nagyidők szemtanújaként akart elkápráztatni. Eltérései és tévedései rendszert alkottak. Mint ahogyan a szereplők több helyről válogatott tulajdonságainak és a források felhasználásának módja között is rokonság volt. Gyakran idegenné vált a felhasznált szakkönyvek szelleme. Ahogyan élő minták jellemeiből szelektálta mondanivalója számára a szükséges tulajdonságokat s egészítette ki élményeivel regényformálás közben, úgy válogatta a forrásmunkák megállapításait s kerekítette ki személyes tapasztalataival.