Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

SZEKERES LÁSZLÓ: Torockó regénye

még a biblikus modell rovására is a szabadságharcost büntette halállal. Írónk ezzel érzékeltette, hogy mennyire nem jelenthette a nemzetiségi és ideológiai kérdések megoldását az elszabadult erőszak. 1848-ban Dávid mindenét a szabadságért áldozta, az egyetlen helyes utat választotta. A regényben mégsem bátorító példa, hanem heroikus tévedés áldozata lett. Tetteire — miként a lázadókéra — feledés borult. Mintha nem lett volna méltó a családjához. Halálával is a béke filozófiája győzött. Jókai úgy válogatta össze az Adorján famíliát, hogy a legkülönbözőbb temperamentumul, képességű, felkészültségű és világnézetű figurák a népszabadság eszméitől áthatva asszisztáltak az egyezkedő Manassénak. Hazafias magatartásukkal is az egész magyarság ügyének hátat fordító főhős emberi nagyságát és saját tetteik hiábavalóságát igazolták. Mintha azért keltek volna életre az ószövetség lapjairól, hogy a tisztánlátó erkölcsbajnoknak hódoljanak, s több szempontból bizonyították emberi emelkedettségét. m Amikor a regény optimista befejezésként azt hirdette, hogy a kiegyezés körüli Magyarországon az Adorján család boldogan virágzik, Manassé és Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekei — úgy érezzük, Jókai vélt érdemei jutalmául emelte a jólét és a történelemirányítás magasabb szféráiba a szimbólummá formált Adorján családot. S e költői igazságszolgáltatáshoz a biblikus értelmű hús-vér figurákat kellett saját ideológiai arculatára gyúrni. Lényegesen kevesebbet tudhattunk meg a többi szereplő mintáiról. Jókai személyes ismerőse lehetett a köpcös Zimándy Gábor, a hírhedett népszónok a legsikerültebb mellékalak, aki azt indítványozta a Radikal Körben, hogy 1848 márciusában IX. Pius pápa képét kifüggesszék. Ugyanakkor elég gyáva, mert Szatmár megyei birtokára húzódott az idők vihara elől, esetlen jogi tevékenysége után rekatolizált s újra nősült, hogy migrénes felesége oldalán a családi élet melegét élvezze. A szabadságharc idején gyakran találkozhatott Jókai Zimándy Gáborhoz hasonló alkalmi forradalmárokkal, akik szívesen lapultak 1849 elején a helyzet kedvezőtlen alakulásakor. Az is lehet, hogy a Manasséra emlékeztető Teleki Sándor koltói környezetében látta meg ezt az életteli középnemest, akinek egyhúrú politikai radikalizmusa valóban eltörpült Petőfi egykori barátjának sokszínű forradalmi tapasztalata mellett. S Jókai eszmei okokból élezte a kettejük közti kontrasztot. A regényben már 1848 márciusában fulmináns cikket íratott Zimándy Gáborral a június közepén megjelent Radikal Lapba. Ez az anakronisztikus motívum az ízig-vérig táblabíró megalapozatlan radikalizmusát demonstrálta. Más kérdés, hogy a fúzió után írói elképzelésében jelenhetett meg a politikailag impotens és radikális táblabíró alakja, hiszen az események irányítását megfontolt békepártira bízta. A valóságban fordítva volt. A színtelen és tanácstalan Zboróy Blanka alakjával csak jelezte Jókai az áldozatot és a nagy jóságot. Passzív figura volt, sorsát mások alakították. Manassé oldalán döbbent rá sorsa értelmére, s az unitárizmusban teljesedett ki családi élete. Könnyen lehet, hogy a halovány Blanka a fiatal Laborfalvi Róza megszépített tulajdonságainak s idilli sorsfordulatainak hordozója. Jókai és Laborfalvi Róza 1848 márciusában találkoztak, miként Manassé és Blanka. A két pár szabadságharc alatti kalandos utazása és menekülése is hasonló. Jókay