Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Balkányi Enikő: Irodalmi kiállítások vándorúton

Az irodalmi kiállításon elsősorban és magától értetődően a költőé a szó. Az elhelyezés kedvezőbb térbeli viszonyai között a rendezőnek módja nyílik akár a kis méretű tárgycédulákig elmenően magyarázatul a költő saját szavait hívni segítségül. A vándorkiállítás szövegeinek megszerkesztésénél — a népművelési célt szem előtt tartva és a helyszűkével harcolva — a rendező többször kénytelen saját maga is megszólalni, a kiállított anyagról saját megfogalmazásában is szót ejteni. Az egyes tablóegységeket összefogó eszme, gondolat természetesen az író, költő életművéből kiválasztott frappáns, jellemző és tömör idézetben ölt testet. Ez a szöveg általában az ugyanilyen szerepet betöltő főképpel kapcsolódik össze, s így ez utóbbinak a főszöveg mintegy magyarázatául szolgál. Meg kell azonban magyarázni a tablón felsorakozó — a tartalom részletező kibontását reprezentáló — dokumentumokat is. Amennyiben ezek között műalkotás fényképe szerepel, a mii alkotóját és címét, lehetőleg a képen magán, fel kell tüntetni. Az írásos dokumentumok sokszor önmagukat magyarázzák (aláírt levelek, címmel, aláírással ellátott verskéziratok stb.), mégis a legtöbb esetben szükség van arra, hogy ezeknek a koncepción belüli szerepét s az egész kompozíció által sugároztatni szándékozott gondolati összefüggést szavakkal is világossá tegyük. Az ún. összefoglaló szöveg — amelynek elhelyezése a tablón az állandó gondot okozó helyszűke miatt nehézségekbe szokott ütközni — alkalmazása főleg két ok miatt aggályos : a hosszadalmas szöveg olvasása elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni kiállítási anyagtól, másrészt a hosszú magyarázó szövegektől a látogató ösztönösen húzódozik, hiszen — természetesen — elsősorban az író szavai és nem a kiállításrendezőé érdeklik. S az előbb említett tömör összefoglalásnak valamiképpen mégis helyet kell kapnia. E szempontok összeegyeztetésének útja-módja az olyan folyamatos magyarázó szöveg, amely egyrészt a tabló tartalmát teszi egyértelműen világossá, másrészt magában foglalja az egyes dokumentumok meghatározását is. így az egyes dokumentumokat tartalmilag is egymáshoz kapcsoljuk, s alkalmilag a költőnek ezekre vonatkozó saját szavait is beolvaszthatjuk s ily módon az idézetekkel is magyarázhatunk. Ezzel az eljárással az egyes képeket összekapcsoló, folyamatos szöveg segítségével mintegy végigvezetjük a néző szemét a tabló egész anyagán, s egyidejűleg az egyes részletekre utaló idézeteket is elolvastatjuk. Az összefoglaló szöveg megfogalmazásánál is vezető elvként kell szem előtt tartanunk azt, hogy a kevesebb e vonatkozásban is többet mond: hosszasan részletező magyarázgató st kevesen olvasnak el s a lelkiismeretesen elolvasott szövegből is többet jegyeznek meg a látogatók, ha az magvas, világos s szigorúan csak a lényeget tartalmazza. A vándorkiállításokon különös gondot kell fordítani arra, hogy az irodalmi dokumentumok, amelyek az egy helyben maradó tárlatokon eredetiben szerepelnek, az originális példányhoz nagyon hasonló formában, ha lehet, az eredeti illúzióját keltő megjelenésben kerüljenek a tablókra. Nagyobb szerepet kell tehát juttatni a kézirat-fakszimiléknek, az eredetiekhez esetleg színben is hasonló képmásolatoknak, az első kiadásokat pontosan utánzó könyvcímlapoknak, színes illusztrációknak stb. Ezen a ponton lép fel az a kérdés, hogy adjunk-e helyet és milyen mértékig a színeknek. Egyértelmű választ főleg azért nem adhatunk, mert a kérdést végső soron a téma jellege dönti el. Kézenfekvőnek mutatkozott a megszokott fényképszínektől való eltérés pl. az 1966-ban készült Fazekas-vándorkiállítás esetében. A kiállítás minden tablóján egy, a téma szerint kínálkozó —- színes folttal tettük élénkebbé a látványt. A Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789-es számának színes melléklete, a császár lovas rege-