Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Jenei Ferenc: Petrőczi Kata Szidónia

Sokat kis kunyhóbul uri méltóságra Rongyos parasztot is emelsz uraságra. Viszontag nagy urat gyámoltalanságra Jutatsz vig kedveket nagy szomorusságra. Mert alhatotlanság néked minden dolgod Kit mind tsufolhas meg arra van nagy dolgod Noha szép ragyogó, s fénlik uraságod Boldog kihez nem fér az te álnokságod

51 És a halálvágytól való menekülés a szerencse forgandóságán való elmélkedésen át vezetett az isteni akaratba való megnyugvásig: . . . tudom az nagy Ur reám tekint Menybül Meg menti lelkemet földi inségóbül Meg pirulsz Fortuna mert az te kezedbül Meg szabadit hiszem ingyen kegyelmóbül.

52 A halált kívánó kétségbeesés birkózik e versekben a vallásos lélek istenhitével és kettőjük küzdelme a Fortuna-Szerencse gondolatában nyer kiegyenlítődést. A sztoikus megnyugvásban találja meg a válságából kivezető utat. És az Isten akaratában való teljes megnyugvás gondolatával találkozik a pietistákkal, akiknek könyveit prózai köteteiben fordította. Illésházy és Rimay a magyar sztoikus főurak század eleji köréhez tartoztak. Eszméik a kortárs irodalomban tovább gyűrűztek, poétikájuk a manierismus stílusjegyeivel még sokáig felismerhető régi irodalmunkban; Petrőczi Kata Szidóniánál is. így megtaláljuk verseiben a labirintus gondolatát is, azt, hogy útvesztőben érzi magát, honnan a maga erejéből nem tud szabadulni. Sok felé fordítom szomorú elmémet Hogy vigasztalhatnám el bágyat szivemet Találnék oly irat meljel sebeimet Kötözném enjhétvén az én gyötrelmimet. Vetem szemeimet kerti virágokra Tavasszal zöldellő árnyékos ágakra Szép folyó vizekre csorgó patakokra De az is nem használ minden fordul bura. Ez világi pompát könyves szemmel nézem Tündöklő szép voltát noha ón szemlélem De semmi örömem nintsen abba nékem Semmi vigasztalást nem lelhet bus szivem. Ha kezembe veszem, szokot musikámot Reménlem enyhítem azzal az én búmat És vigasztalásomra kezdvén nótámat Inditya a heljet könyhullatásimot. Az miből másoknak lehet vigassága, Abbul nő szivemnek nagy szomorúsága Sohonnon nem lehet annak orvossága Mert már el busitot az bánat soksága.

53 Az élet útvesztője itt nem természetes akadályokat állít a költőnő útjába, de nem kevésbé súlyosak azok, melyeket magában, magával kell meggyőznie. S itt is csak egy utat talál a menekedésre: Szokatlant meg szokni iai ki nehéz nékem Oránkint gyötrődik emiat bus lelkem Sem éjiel sem nappal nintsen könyebségem Sőt kegyetlenkedvén nőtön nő Ínségem. 51 HG 205—206. 52 HG 206. 53 HG 315.